Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mai kattintásvadászat-paródiánkban a Tienanmen téri vérengzésre emlékezünk.
1989. június 4-én a kínai kormány katonai erővel vetett véget a pekingi diáktüntetéseknek: a Tienanmen téren összegyűlt tömeget véres erőszakkal oszlatták fel, az áldozatok száma a különböző becslések szerint néhány száztól tízezerig terjedhetett. Az esemény azóta is a politikai elnyomás elleni harc szimbólumává vált.
Kína az 1980-as években nagy változáson ment keresztül: a gazdasági reformok és a piaci nyitás következtében fellendülés kezdődött az országban, és a korábbiakhoz képest viszonylagosan jobban és szabadabban élhettek az állampolgárok, megismerhették a nyugati eszméket. Ugyanakkor megnyílt a kapu a korrupció, az állami bürokraták és a hozzájuk közelállók gyors meggazdagodása előtt is. Az állampárton belüli keményvonalasabb erők nem nézték jó szemmel mindezt, miként azt sem, hogy egyre többen próbáltak a demokrácia mellett felszólalni és ügyüknek érvényt szerezni. 1986 decemberében tizenöt kínai nagyvárosban tüntettek diákok. A megmozdulásnak tömeges letartóztatásokkal vetettek véget, januárban pedig lemondatták az 1980 óta hatalomban lévő Hu Jao-Bang főtitkárt, aki a reformok legfőbb kezdeményezője volt.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
1989 áprilisában Hu szívroham következtében meghalt. Sokan mártírként tekintettek rá, temetése napján több tízezer diák vonult Peking főterére, a Tienanmen térre megemlékezni és a demokratikus jogok, a szólásszabadság mellett tüntetni. A következő hetekben folytatódott a diákok tüntetése, sőt Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár nemzetközi médiafigyelmet kiváltó májusi látogatása még jobban feltüzelte. Naponta két-háromszázezer – más források szerint egymillió – ember, főleg diákok és fiatalok jelentek meg a főtéren a Hu által megkezdett reformok folytatását követelve. Egyesek éhségsztrájkba kezdek. A mozgalom más városokra is kiterjedt. A pártvezetés sokáig nem tudta, hogyan reagáljon a megmozdulásra, ezért kezdetben békén hagyták a demonstrálókat. Azonban a reformerek és a keményvonalasok vitájából végül az utóbbiak kerültek ki győztesen: május 19-én Li Peng miniszterelnök és Jang Sang-Kun államelnök az események elharapódzásától tartva rendkívüli hadiállapotot hirdetett ki.
Pekinget katonai erők vették körül, az utcákon összegyűlt tömeg azonban megakadályozta, hogy eljussanak a Tienanmen térig. A téren tovább folytak a tüntetések, melyekről a nyugati sajtó élőben tudósított. Június elejére a hatalomnak elege lett, és megújult erővel, ezúttal felfegyverzett tankokkal indult szétverni a demonstrációt. A június 4-re virradó éjszakán a tankok a Tienanmen tér felé haladva tüzet nyitottak azokra, akik az útjukat állták, másokat halálra gázoltak a lánctalpak. A tüntetők többsége elmenekült, mások azonban a téren maradtak és kövekkel dobálták a harckocsikat. A hivatalos kínai propaganda szerint kétszázan, a nyugati újságírók beszámolója szerint azonban több ezren, akár tízezren is áldozatául eshettek a tér „megtisztításának”. Másnap, tiltakozásképp a térről kivonuló tankok útjába állt egy férfi, kezében bevásárlószatyorral. Tettéért letartóztatták, sorsa máig ismeretlen. A férfiról készült kép bejárta a világsajtót, és máig a szabadságért folyó harc ikonikus fotójának számít.
A véres katonai akciót számos ország, köztük az Egyesült Államok és a Szovjetunió is elítélte, tiltakozásként az USA gazdasági és diplomáciai szankciókat is bevezetett Kínával szemben. A kínai állami hírcsatornák igyekeztek minél jelentéktelenebb színben feltüntetni az eseményeket, a tüntetést néhány „ellenforradalmi renitenskedő” lázongásának beállítani. Több ezer embert tartóztattak le a következő hetekben, hónapokban, többségük évekig börtönben raboskodott, másokat kivégeztek. Csao Ce-Jang párttitkárt leváltották a hatalomból és letartóztatták. A nyugati közvélemény egyértelműen Li Penget tette felelőssé a történtekért, a miniszterelnöknek mégsem kellett távoznia posztjáról – az államhatalom ezzel azt jelezte, hogy áldását adja a tüntetések véres leverési módjára. Li Peng később belátta, hogy a gazdasági reformok akadályozása hosszú távon nem fenntartható, és – legalábbis szóban – a nyitás híve lett. 1998-ig maradt hatalomban.
Kínában máig tabutémának számít az 1989-es eseménysorozat. Olyannyira, hogy amikor 2019-ben a tüntetésekről (és más híres politikai eseményekről) tudósító fotóriportereket megidéző Leica reklámvideó került fel az internetre, a kínai állam azonnal letiltotta az országban. A Leica vezetői végül bocsánatot kértek, és azzal védekeztek, hogy egy független reklámcég készítette a kisfilmet, amire ők nem adták áldásukat. Nyugaton több könyv és film foglalkozott a témával, a leghíresebb a brit Michael Apted rendező 1994-es dokumentumfilmje, a Megmozdul a hegy.
A tegnapi kultbaitet olvastad? Ha nem, innen pótolhatod:
