Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ma ünnepli 79. születésnapját a könnyűzene egyetlen Nobel-díjasa, a 20. század egyik leghíresebb dalszerzője, folk- és popzenésze, mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse, Bob Dylan.
Robert Allen Zimmermann néven született 1941. május 24-én a Minnesota állambeli Duluth városában. Orosz és litván származású szülei a helyi zsidó közösség tagjai voltak. Kilencéves volt, amikor apja paralízist kapott, a család ekkor édesanyja szülővárosába, a közeli Hibbingbe költözött – itt apja és nagybátyjai egy bútorboltot vezettek. Gyerekkorától meghatározó volt számára a zene, szenvedélyesen hallgatta a rádióban a blues-, country-, később rock ’n’ roll előadókat. Tizenkét évesen kezdett gitározni, hamarosan megalakította első zenekarát. Tizenöt évesen készítette első lemezfelvételét, egy áruház fülkéjében énekeltek barátaival néhány rock ’n’ roll nótát. Középiskolás korában több bandában is megfordult, melyekben főként a korszak népszerű sztárjai, Little Richard és Elvis Presley dalait játszották. Érettségi után Minneapolisba költözött, ahol felvették a Minnesotai Egyetemre.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Az első év végén azonban otthagyta a tanulmányait, és inkább New Yorkba utazott, hogy meglátogassa példaképét, a folklegenda Woody Guthrie-t, akit egy idegkórházban kezeltek éppen. Úgy döntött, nem is megy haza, inkább letelepedett Greenwich Village-ben, a város bohém művésznegyedében, ahol zenészként kereste a kenyerét. Kezdetben kisebb klubokban lépett fel, ahol egy szál gitárral énekelt nyers, kimunkálatlan hangján, klasszikus folk- és countrydalokat, továbbá saját szerzeményeit adta elő. Ekkoriban kezdte magát Bob Dylannek hívni, művésznevét (melyet később törvényesen is felvett) az angol költő, Dylan Thomas iránti tiszteletből választotta. Ő maga is tehetséges költő volt, gyakran saját verseit zenésítette meg. Előadásmódjára is gyakran inkább a szavalás, mintsem az éneklés volt jellemző – a szakértők „talking bluesnak” nevezték stílusát. Dylan ázsiója egyre nőtt, a New York Timesban elismerő cikkben méltatta őt az egyik kritikus, és John Lee Hooker blueszenész is felkérte őt előzenekarának. Ezeknek köszönhetően fedezte fel őt John Hammond, a Columbia Records egyik producere: lemezszerződést ajánlott neki, és 1962-ben kijött első, egyszerűen Bob Dylan címen futó albuma.
Az első nagylemez – melyen Dylan főként általa jól ismert és sokszor játszott blues-, gospel- és folkdalokat ad elő, mindössze két saját szerzeménye található rajta – óriási bukás volt, alig sikerült visszahoznia a készítésének költségeit. A kiadó rögtön meg akart válni új felfedezettjétől, Hammond azonban kiállt mellette, és Johnny Cash is elismerően nyilatkozott róla, ezért mégis maradhatott a Columbiánál. Közben egyre nagyobb hírnévre tett szert – köszönhetően annak is, hogy tevékenyen részt vett a polgárjogi mozgalmakban, mind dalaiban, mind nyilatkozataiban erősen politikus hangnemet ütött meg. A korszak másik leghíresebb folkelőadójával, Joan Baezzel – akivel néhány évig egy párt alkottak – részt vettek a Martin Luther King által életre hívott, 1963-as híres Washingtoni menetelésen, ahol közösen elénekelték a Chimes of Freedom című dalt. Meghívták fellépni az Ed Sullivan Show-ba, azonban miután a cenzorok kifogásolták egyik politikai töltetű dalát, végül nem volt hajlandó a színpadra állni. Ugyanebben az évben jelent meg második lemeze, a The Freewheelin’ Bob Dylan, melyen már kiforrott dalszerzőként állt a közönség elé. Az albumon hallható többek között a legendás Blowin’ in the Wind – mely a protest mozgalom egyik himnuszává vált –, a Girl from the North Country és az A Hard Rain’s a-Gonna Fall.
Az 1964-es The Times They Are a-Changin’ még hangsúlyosabban politikai dalokat tartalmazott, az ugyanebben az évben kijött, egyetlen este alatt felvett Another Side of Bob Dylan viszont egy humorosabb, könnyedebb oldalát mutatta meg szerzőjének. Dylan ekkoriban változtatott imázsán, lázadó folkaranyifjú helyett egyre inkább pop-rock zenészsztárként definiálta újra magát. 1965-ben elkezdett elektromos gitárt használni, eltávolodott klasszikus „natúr” hangzásvilágától. Ezért sok rajongója árulónak bélyegezte, a Newporti Folk-fesztiválon kifütyülték, majdnem lekergették a színpadról. Ebben a korszakban születtek olyan híres dalai, mint a hatperces Like a Rolling Stone – melyet 2004-ben és 2011-ben is megszavaztak minden idők legjobb amerikai dalának –, a Subterranean Homesick Blues és az It’s Alright Ma (I’m Only Bleeding) (mely a Szelíd motorosokban is hallható, bár nem Dylan saját előadásában). Más előadók is szívesen dolgozták fel a dalait, gyakran még nagyobb sikert aratva velük, mint ő maga. Az All Along the Watchtower Jimi Hendrix előadásában vált legendássá, a Mr. Tambourine Man-t a The Byrds, a Quinn the Eskimo (Mighty Quinn)-t a Manfred Mann vitte sikerre. Bob Dylan volt a főszereplője az egyik első rock-dokumentumfilmnek: D. A. Pennebaker rendező és stábja egy Nagy-Britanniai turnéját követte végig, ebből született a Don’t Look Back című alkotás. Ebben a filmben látható az egyik első kvázi-videoklip – Dylan a londoni Savoy Hotel melletti sikátorban „adja elő” a Subterranean Homesick Blues-t, azonban nem „énekelve”, hanem a dalszöveg szavait megjelenítő táblákat tartva a kezében.
Eközben Dylan megházasodott, titokban vette el Sara Lownds modellt, egykori Playboy-nyuszit, a párnak négy gyereke született – köztük Jesse Dylan filmrendező, üzletember –, és 1977-es válásukat követően is jóban maradtak. A folyamatos turnézás – Dylan többek között Ausztráliát is beutazta ebben az időben – és a lemezkiadóval való konfliktusok azonban tönkretették egészségét és szellemi állapotát. Mindezt egy súlyos motorbaleset tetőzte be, amelyben több nyaki csigolyája is eltört. Több mint egy évig lábadozott, a nyilvánosságtól visszavonultan. Visszatérése után egyre inkább eltávolodott a politikától, és letisztultabb hangzást, problémákkal kevésbé átitatott világot kínált a hallgatóinak. 1969-es Nashville Skyline című lemeze igazi countryalbum lett (címe utalás a műfaj fellegvárára), mely sok korábbi rajongóját megdöbbentette. 1971-ben fellépett a George Harrison által életre hívott, Banglades javára szervezett segélykoncerten. 1972-ben színészként szerepet vállalt Sam Peckinpah westernjében, a Pat Garrett és Billy a kölyökben – habár az alkotás megbukott a jegypénztáraknál, Dylannek a filmhez írt szerzeménye, a Knockin’ on Heaven’s Door örökbecsű klasszikussá vált (később a Guns N’ Roses és Eric Clapton is nagy sikerrel dolgozta fel).
A ’70-es évek közepétől újra világszerte turnézott nagy sikerrel. Az évtized végén áttért a keresztény hitre, melyet három gospelalbum követett. 1985-ben számos hírességgel közösen részt vett az USA for Africa elnevezésű jótékonysági kezdeményezésben, énekelt a We Are the World című slágerben. A ’80-as évek másik felében George Harrison, Tom Petty, Roy Orbison és Jeff Lynne társaságában megalapította az egyik leghíresebb supergroupot, a Traveling Wilburys-t, mellyel több sikeres dalt és lemezt is felvettek. Zenészi és dalszerzői karrierje mellett rajzolással és festészettel is sikeresen próbálkozott. 1997-ben életveszélyes szívfertőzéssel került kórházba, felgyógyulása után azonban megújultan vetette bele magát a munkába. Time Out of Mind című albumát három Grammy-díjjal jutalmazták. 2001-ben a Wonder Boys – Pokoli hétvége című filmhez írt betétdaláért Oscar-díjat nyert. Kisebb-nagyobb időközönként máig folyamatosan jelennek meg lemezei, gyakran turnézik, a nyolcvanhoz közel sem apadt kreativitása és zenészi lendülete.
Nagy megdöbbenést keltett a Svéd Királyi Akadémia döntése, amikor 2016-ban Bob Dylannek adományozták az irodalmi Nobel-díjat. Sokan bírálták a zsűrit, mondván, Dylan díjazása inkább szenzációhajhász döntés, mintsem valódi elismerés, és a világhírű zenész így kevésbé ismert, de jelentősebb életművel rendelkező írók, költők elől veszi el a rivaldafényt. Maga Dylan sem egészen értette, miért őt választották, hetekig nem is kommentálta a hírt. Végül bejelentette, hogy nagy megtiszteltetésként érte őt a kitüntetés, és – mivel európai turnéján Stockholmba is ellátogat – személyesen fogja átvenni. Más elfoglaltságaira hivatkozva Dylan mégsem jelent meg a decemberben tartott ceremónián, beszédét – melyet kötelező érvénnyel elő kell adni a díjazást követő hat hónapon belül ahhoz, hogy valaki átvehesse a Nobel-diplomát és a vele járó 8 millió svéd koronát (256 millió forint) – Azita Raji, az USA svédországi nagykövete olvasta fel helyette. A kitüntetést Dylan nevében zenésztársa, Patti Smith fogadta el, aki az A Hard Rain’s a-Gonna Fall-t is előadta az átadóünnepségen. Dylan végül zárt ajtók mögött, a következő év áprilisában találkozott az akadémia képviselőivel, hogy személyesen is átvehesse az aranyérmet és a diplomát.
Ha lemaradtál volna a tegnapi kultúraadagról, pótold:
