Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse, Duke Ellington a Fehér Ház komornyikjának fiaként született, és hamar az amerikai dzsessz legendájává vált.
Szülei mindketten zongoráztak, nem véletlen, hogy fiukra is hamar átragadt a zene szeretete. Hétévesen kezdett zongorázni tanulni, azonban gyerekként sokkal jobban érdekelte a baseball, mint a zenélés. Saját visszaemlékezése alapján Theodore Roosevelt elnök is gyakran megállt lovaglása közben, hogy megszemlélje, amint Duke és barátai baseballt játszanak. Tizennégy évesen rendszeresen besurrant a környékbeli biliárdszalonokba, játéktermekbe, klubokba, az itt fellépő profi zongoristák keltették fel érdeklődését komolyabban a dzsessz iránt. Igyekezett minél jobban csiszolni a tudását, elsősorban a korabeli ragtime zongoristák játékát utánozva. Egy évvel később, amikor szódásfiúként dolgozott egy kávézóban, írta meg első szerzeményét, Soda Fountain Rag címmel. Mivel ekkor még nem tudott kottát olvasni, hallás alapján komponálta a számot. Habár ösztöndíjjal felvették egy művészeti középiskolába, úgy döntött, inkább a zenélésnek szenteli az idejét, és tizenhét éves korától a zenéből élt.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Kezdetben főként Washingtonban és Virginia államban lépett fel zenekarával, gyakori vendégei voltak a különböző báloknak, követségi partiknak, ahol – akkoriban szokatlan módon – fehér közönség előtt léptek fel. Az 1920-as évek elején Wilbur Sweathman klarinétos-zenekarvezető invitálására átköltözött New Yorkba, ahol a harlemi éjszakai élet sztárja vált belőle. A szesztilalom idején a Harlem igazi Mekkája volt a „züllött” szórakozásra vágyó fehér közönségnek, akik szívesen mártóztak meg a „dzsungelzene világában”. Duke csillaga – aki eredetileg hat-, majd tízfős zenekarával a hírhedt Cotton Club állandó házi bandájává lépett elő – egyértelműen felragyogott.
A ’30-as, ’40-es években a hangos félvilági klubok sztárjából egyre inkább megbecsült művésszé lépett elő, aki elegáns koncerttermekben lépett fel, sőt külföldön, Európában is gyakran turnézott. Számos lemezfelvételt készített, sokszor igyekezett túllépni a klasszikus háromperces szerzemények sztenderdjén, és hosszabb darabokat, dzsessz-szimfóniákat komponált. Különösen emlékezetes az édesanyja emlékére írt Reminiscing in Tempo, a Creole Rhapsody, illetve az amerikai feketék történetét bemutató Black, Brown and Beige című szvit, melyeket a Carnegie Hallban mutattak be. Louis Armstrong mellett ő volt az első, aki képes volt elérni, hogy a közönség szemet hunyjon bőrszíne felett, és ne fekete zenészként, hanem amerikai hírességként tekintsen rá. Az elit, fehér közönség által korábban lenézett, „faji zenének”, „dzsungelmuzsikának” titulált dzsessz többek között az ő munkássága nyomán vált elismert, a magas közönség által is szívesen fogyasztott zenévé. A sajtó „a legnagyobb élő amerikai zeneszerző” címmel tüntette ki, ő maga viszont szerényen csak „a mi zongoristánkként” jellemezte magát.
Ellington zenekarvezetőként igyekezett jól bevált zenészekkel körülvenni magát, akikkel szakmailag és a magánéletben is jó viszonyt ápolt. A korabeli dzsesszzenekarok gyakori tagcseréivel ellentétben ritkán változtatta bandája összetételét, legkedvesebb zenésztársaival hosszú évtizedekig dolgozott együtt. A rekordot Harry Carney szaxofonos tartja, aki negyvenhét éven keresztül volt hűséges társa Ellingtonnak. A ’40-es években különösen kiemelkedő tagja volt a zenekarnak Ben Webster tenoros, Jimmy Blanton bőgős, továbbá Ellington legjelentősebb zenei kollaboránsa, Billy Strayhorn hangszerelő, zeneszerző, alkalmi zongorista. Strayhornnal közösen komponálták Ellington leghíresebb szerzeményét, a Take the A Traint, melynek címe a New York-i metróra utal. Zenésztársai úgy emlékeztek Duke-ra, mint hozzáértő, igazságos zenekarvezetőre, aki nem kényszerítette rá akaratát a többiekre, hagyta őket kibontakozni. Ellington egyik módszere az volt, hogy nem egymáshoz tökéletesen illeszkedő zenészeket tett egybe, hanem kihasználta az egyes zenészek játéka, stílusa közötti apróbb különbségek okozta feszültségeket. Összesen több mint százan fordultak meg az idők során a zenekarában.
A második világháború után, a rock ’n’ roll megjelenésével és a fiatalok változó ízlésével a big bandek divatja leáldozott, ezért Ellington csillaga is megkopott. A nagy visszatérést az 1956-os Newporti Jazzfesztivál jelentette, ahol Duke és zenésztársai az új nemzedék számára is bemutatkozhattak. Ekkoriban főként az amerikai külügyminisztérium megbízásából turnézott gyakran külföldön, az amerikai kultúra propagálása céljából. Szintén az ’50-es években kezdett filmzenéket komponálni, melyek közül a legismertebb az 1959-es tárgyalótermi krimihez, az Egy gyilkosság anatómiájához írt kísérete. A filmben egy aprócska szerep erejéig meg is jelenik a zeneszerző: a főszerepet alakító James Stewarttal közösen ülnek a zongorához. A ’60-as években is folyamatosan dolgozott, lemezt vett fel többek között John Coltrane-nel, és megírta első dzsesszliturgiáját. Továbbra is járta a világot, és a jogdíjak is jelentős anyagi bevételt biztosítottak számára.
Karrierje során Ellington több mint ezer dalt jegyez szerzőként, stílusa a ’40-es évektől szinte az összes dzsesszelőadóra hatást gyakorolt. Saját maga mindvégig hű maradt a gyökereihez, szerzeményeiben hallhatóan jelen van a dzsessz igazi szülőhelyének, a füstös lokáloknak a hatása, a harlemi éjszakák bűvös atmoszférája. Tizenhárom Grammy-díj nyertese, melyek közül kettőt már posztumusz kapott meg. 1969-ben Richard Nixon elnök hazája legmagasabb polgári kitüntetését, az Elnöki Szabadság Érdemrendet adományozta neki. Franciaországban is megkapta a Köztársaság Becsületrendjét. 1974. május 24-én hunyt el New Yorkban, tüdőrák szövődményeiben. Utolsó útjára tizenkétezres tömeg kísérte. Miles Davis az ő emlékére játszotta lemezre He Loved Him Madly című félórás dzsesszmeditációját, melynek címe utalás arra, ahogyan Ellington gyakran a közönségéhez szólt: „I love you madly”, vagyis „Őrülten szeretlek benneteket”. Duke egyetlen gyermeke, Mercer Ellington szintén dzsesszzenész lett, de sohasem volt képes kitörni apja árnyékából.
Érdekes volt, olvasnál még kultbaitet? Itt megtalálod a tegnapit:
