Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
1953-ban, a mai napon jelent meg Ian Fleming első regénye, a Casino Royale, melyben először találkozhatott a világ az azóta mozihőssé vált brit titkos ügynök, James Bond alakjával. Hőséhez hasonlóan Fleming maga is a brit elhárításnak dolgozott, imádta a nőket, a szerencsejátékot, a gyors autókat és a luxust. Mai kattintásvadászat-paródiánkban a 007-es ügynök atyjára, Ian Flemingre emlékezünk.
Ian Lancester Fleming 1908-ban született Londonban, gazdag arisztokrata bankárcsalád sarjaként. Az első világháborúban harcoló édesapját még óvodáskorában elveszítette, ezt követően befolyásos, élénk társadalmi életet élő édesanyja vette át a család irányítását. Fleming a jó nevű Eton bentlakásos középiskola diákja volt – a tanulásnál azonban jobban érdekelte a sport, a lányok és az írás. Ekkor jelentek meg első novellái a helyi iskolaújságban. Mivel imádott utazni és szerette az előkelő társaságot, diplomáciai karrierre vágyott, azonban nem sikerült letennie a diplomatavizsgát. Anyja segítségével végül a Reuters hírügynökség tudósítója lett. Így sok helyre eljuthatott Európában, többek között a Szovjetunióba is. Moszkvai kiküldetése alatt egy ízben interjút kért Sztálintól. Válaszként egy saját kezűleg szignált levelet kapott, amelyben a generalisszimusz vaskos teendőire hivatkozva elhárította a felkérést. Miután Fleming az alacsony fizetés miatt otthagyta a hírügynökségi munkát, egy ideig tőzsdeügynökként próbált boldogulni, ehhez azonban semmi tehetséget nem mutatott.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A nagy lehetőséget végül a közelgő második világháború hozta meg Fleming számára. Fülébe jutott, hogy John Godfrey altengernagy, a Brit Haditengerészet hírszerzési osztályának vezetője segéderőt keres maga mellé. Meggyőzte anyját, hogy írjon levelet Winston Churchill parlamenti képviselőnek és ajánlja a haditengerészet figyelmébe a tehetséges fiatal exriportert. Godfrey tetszését elnyerte az ajánlás, Fleming pedig 1939 májusában 17F kódnévvel az altengernagy személyi asszisztenseként kezdett dolgozni. Habár főként az íróasztal mellől dolgozott, alaposan kivette a részét a háború alatti brit katonai hírszerzés munkájából. Hamar megmutatkozott fantáziája és kreativitása, amit ebben a munkakörben alaposan kamatoztathatott.
Fleming egyik legőrültebb, mégis működő ötlete a Vagdalthús hadművelet névre keresztelt nagyszabású átverés volt. 1943-ban a britek szerették volna, hogy a német vezérkar azt higgye, a szövetséges haderők Szicília helyett Görögországban fognak partra szállni. Fleming ötlete nyomán az elhárítás emberei egy londoni halottasházból megszerezték egy patkányméreggel öngyilkosságot elkövetett hajléktalan férfi holttestét. A hullát brit haditengerészeti tisztnek öltöztették, hamis személyi iratokkal, sőt személyes holmikkal, köztük egy fiktív menyasszony fényképével látták el, és fals „titkos dokumentumokkal” a táskájában Dél-Spanyolország partjainál bedobták a tengerbe. A németek bekapták a csalit, Hitler át is vezényelt 90 ezer katonát a görög partokhoz, megkönnyítve ezzel a szövetségesek dolgát Szicíliában.
Fleming számos más ötletet is kitalált, ő dolgozta ki például Gibraltár védelmének tervét, melyet Goldeneye névre keresztelt – később ez lett jamaicai házának a neve (és az egyik James Bond-film címe). 30AU (assault unit – támadó egység) néven titkos kommandós egységet szervezett, melynek tagjai Európa-szerte különleges hírszerzési és harcászati feladatokat láttak el. Később ez az egység és speciálisan képzett tagjai szolgáltak mintául James Bond és a dupla nullás ügynökök számára a regényekben. A háború után Fleming otthagyta az elhárítást és a Sunday Times külügyi rovatának egyik vezetőjeként kezdett dolgozni. Bár igen jó fizetést kapott, új munkaköre nem igazán elégítette ki. London nyüzsgése elől Jamaicában vásárolt birtokára menekült, ahol évente két hónap szabadságot tölthetett el.
Az író magánélete sem alakult eseménytelenül. Fiatalkorától kezdve megrögzött nőcsábász volt, aki nem volt hajlandó elkötelezni magát, és gyakran bonyolódott házasságtörő románcokba. Évekig tartott szenvedélyes szerelme egy Muriel Wright nevű modellel, miközben három-négy másik nővel tartott fent kapcsolatot párhuzamosan. Muriel 1944-ben egy bombatámadásban vesztette életét – Fleminget megrázta szerelme halála, rájött, hogy képtelen volt kifejezni valódi érzéseit. A háború után egy régi szerelme, a házasságban élő Ann Charteris terhes lett Flemingtől. A férj, Rothemere lordja beleegyezett, hogy felbontsa a házasságot, Charteris pedig hozzáment szeretőjéhez, és élete végéig kitartott mellette.
Fleming – akinek már a háború alatt javasolták kollégái, hogy írjon kémtörténeteket – 1952 februárjában, Jamaicában fogott neki első regénye, a Casino Royale megírásának. Az inspirációt természetesen saját hírszerzői élményei jelentették számára, emellett igyekezett meglovagolni a hidegháborús félelmeket és a nyugat-európai közönség számára álomként lebegő dekadens luxust. Megszületett Fleming főhőse, a 007-es kódnévvel ellátott James Bond, a brit titkosszolgálat egyik legjobban kiképzett ügynöke, akit megbízatása felhatalmaz a gyilkosságra is. Bond hidegvérrel végez áldozataival, imádja a nőket, és otthonosan mozog az elegáns öltönyök, drága pezsgők és szerencsejátékok világában.
A regényekben szereplő James Bond merőben eltér a mozivászonról megismert sármos, macsó, rövid, humoros megjegyzéseket, fricskákat pufogtató szuperkém alakjától. Fleming saját magáról, illetve Hoagy Carmichael amerikai énekesről mintázta hőse külső megjelenését. Az író szándéka szerint Bondot igyekezett a lehető legsemlegesebben ábrázolni – ő csupán a hatalom eszköze, aki szemrebbenés nélkül hajtja végre a gyilkossági parancsokat. Csendes, kemény, cinikus figura, aki nem ébreszt szimpátiát az olvasókban. Hősének nevét Fleming egy amerikai ornitológustól kölcsönözte, akinek könyvét madárles közben gyakran forgatta jamaicai otthonában. Mint mondta, a lehető legegyszerűbb, legbanálisabb nevet szerette volna választani. Az engedély nélküli névkölcsönzésért cserébe Fleming később felajánlotta az „igazi” Bondnak, hogy ha kedve tartja, nevezzen el egy különösen csúnya madárfajtát őróla.
A Casino Royale váratlan sikert aratott, a brit kiadásból egy év alatt több mint 41 ezer példány fogyott el. A kritika dicsérte Fleming kalandregény-írói vénáját és azt, ahogyan megújította a kémregények műfaját. A kiadó azonnal lecsapott Bondra és megbízta a szerzőt a folytatással. Fleming ezután évente jelentkezett egy újabb könyvvel, haláláig összesen tizenkét James Bond-regény és két novelláskötet látott napvilágot. Persze nem mindenki dicsérte egyöntetűen ezeket a műveket. Sokan kritizálták a Bond-történeteket a bennük található, öncélúnak vélt erőszak és szexualitás miatt. Különösen sokan bírálták Bond személyét, akit a brit felsőbbrendűség megtestesítőjének, az imperializmus reklámarcának és hidegvérű gyilkosnak tituláltak. A szexizmus vádja is sokszor érte a sorozatot: Bond gyakran nyíltan hímsoviniszta kijelentéseket tesz, a nőket játékszernek tekinti, ezenfelül nem igazán látja hasznukat. A Kém, aki szeretett engem című regényben Fleming tollából az alábbi mondat olvasható: „Minden nő élvezi a kvázi-erőszakot.” Az író legádázabb kritikusa saját felesége volt, aki semmiféle irodalmi értékkel nem rendelkező olcsó szemétnek titulálta férje műveit, és visszautasította, hogy neki ajánlja őket.
A Bond-lányok – akiket a szerző nagy részben tragikusan elhunyt szerelméről mintázott – a kezdetektől fontos elemét képezték Fleming történeteinek. Ezek a fiatal, rendkívüli vonzerővel felruházott nők előszeretettel kerültek Bond útjába. Habár a főhős számára kizárólag szexuális játékszernek számítanak, többségük független, önálló nő, aki gyakran veszélyes foglalkozást űz – kém, pilóta stb. –, ami távol áll az ’50-es években szélesebb körben elfogadott női szereptől. Bond azonban ellenállhatatlan csábítónak bizonyul számukra – a legszélsőségesebb példa a Pussy Galore a Goldfinger című regényben, aki egészen addig leszbikus, míg hősünk meg nem mutatja neki, mire képes „egy igazi férfi”. Fleming szándékosan látta el nőalakjait kihívó, szexuálisan szuggesztív nevekkel: Honey Ryder, Mary Goodnight, Kissy Suzuki.
De a Bond útjában álló gonosztevőket is hasonló kreativitással nevezte el. Auric Goldfinger nevét ismerőséről, Goldfinger Ernő magyar építésztől kölcsönözte, Ernst Stavro Blofeld neve egykori iskolatársa, a krikettjátékos és sportriporter Henry Blofeld nyomán született. A világ legjobb bérgyilkosának tartott Francisco Scaramanga nevét szintén Fleming egy etoni diáktársa ihlette, akivel az író egyszer összeverekedett.
Fleming a kezdetektől úgy vélte, hőse számára ideális terep lenne a mozivászon, de sokáig csalódnia kellett a filmesekben. A Casino Royale-ból már 1954-ben tévéjáték-adaptáció készült a tengerentúlon, a Climax! című sorozat epizódjaként. A szűk lehetőségek miatt a történet számos helyen csorbult, a főhős, Jimmy Bond figuráját pedig brit kémből amerikai CIA-ügynökké változtatták az írók, és ez mélységesen felháborította Fleminget. Az évtized második felében egy Kevin McClory nevű ír producer próbálta a szerzővel együttműködve vászonra vinni a Bond-történeteket, de az ötletből végül nem lett semmi. Végül 1961-ben Albert R. Broccoli amerikai és Harry Saltzman kanadai producereknek sikerült megvásárolniuk Flemingtől az adaptációs jogokat. Az írónak kezdetben nem igazán tetszett, hogy Broccoli és Saltzman egy ismeretlen skót színészre, Sean Conneryre bízta a főhős megformálását. A magas, jóképű, ízig-vérig macsó Connery, aki korábban testépítőként is kereste a kenyerét, eléggé eltérő figurának tűnt a könyvbeli karakterhez képest. Az első Bond-mozi, az 1962-es Dr. No sikerét látva azonban Fleming megváltoztatta a véleményét: annyira tetszett neki Connery alakítása, hogy a következő regényeiben Bondot skót felmenőkkel ruházta fel.
A viszonylag szerényebb költségvetésből készült Dr. No egy csapásra világsikert aratott, és nemcsak Conneryt tette sztárrá, de James Bond alakját is örökre beemelte a popkulturális köztudatba. A következő filmben, az Oroszországból szeretettelben Fleming még egy apró cameoszerepet is vállalt, a harmadik – és máig az egyik legjobbnak tartott – Bond-mozi, a Goldfinger bemutatóját azonban már nem érhette meg. A kamaszkora óta láncdohányos, az itallal közeli barátságot ápoló író 1964. augusztus 12-én hajnalban váratlan szívrohamban vesztette életét, 56 évesen. Utolsó három könyvét posztumusz adták ki. Fleming halála után töretlenül folytatódott a Bond-filmek sorozata, és azóta is tart: idén novemberben (a koronavírus-járvány miatt áprilisról elnapolva) mutatják be a mozik a 25. hivatalos 007-es mozit, Nincs idő meghalni címmel.
Fleming regényeit 36 nyelvre fordították le, és csak a haláláig 50 millió példányt adtak el belőlük. Később más szerzők is írtak saját Bond-regényeket Fleming stílusában, közülük John Gardner és Raymond Benson emelhetők ki – előbbi 16, utóbbi 12 könyvet jegyez. Fleming a Bond-regények mellett egy gyerekkönyvet is írt Chitty Chitty Bang Bang címmel egy repülő autóról és a feltalálójáról. A könyvből – ha már birtokolták a Fleming-jogokat – Broccoli és Saltzman készítettek vidám musicalfilmet 1968-ban Csodakocsi címmel. Fleming életéről két tévéfilm is született egymás után: 1989-ben Goldeneye címmel, Charles Dance főszereplésével, majd 1990-ben Spymaker: Ian Fleming titkos élete címmel, melyben az egykori James Bond fia, Jason Connery játszotta a címszerepet.
Jó volt ez a kultbaitrész is, ugye? És a tegnapit olvastad?
