Henrik Ibsen az 1848–49-es szabadságharc leverését követően Magyarországhoz című versében szól a magyarokhoz.
Henrik Ibsent a 19. századi irodalom legjelentősebb alakjai között tiszteli az utókor, a modern polgári dráma megteremtőjének, sőt minden idők egyik legnagyobb színpadi szerzőjének tartják. Hazájában, Norvégiában költőként és prózaíróként is elismert. Drámái a korszak szociális problémáit vizsgálták, a polgári erkölcsök mögött megbújó visszásságokat hozták napfényre, emiatt a kortársak körében gyakran botrányt okoztak.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Henrik Johan Ibsen 1828. március 20-án született Skien városában, egy lecsúszott, csődbe ment kereskedő fiaként. Apja hamar meghalt, Henrik gyerekkora nélkülözésben telt. Tizenöt évesen, az elemi iskola elvégzése után otthagyta a szülői házat, és Grimstadban gyógyszerészsegédnek állt. Közben németül tanult és az egyetemi felvételire készült, gyenge eredményei miatt azonban nem sikerült bejutnia a felsőoktatásba. Ekkoriban kezdett írással foglalkozni: főként gúnyverseket írt a grimstadi polgárok pöffeszkedő életmódjáról, melyeket rajzokkal illusztrált. Később komolyabb hangvételű, lírai költeményekkel próbálkozott. Így született a Magyarországhoz című elégiája, melyben a huszonegy éves Ibsen – aki jogosnak tartotta az európai forradalmi mozgalmak törekvéseit – a szabadságharc bukására emlékezik.
Henrik Ibsen: Magyarországhoz (1849)
A magyar földön elnémult a viharzó harci lárma
tompa sóhaj és halálos hörgés hangzik arra már ma.
Gyászos hirnökök suhannak a bús éjszakán, borongón:
„Nincsen többé Magyarország! Ott hever lenn a porondon.”
Ujjongtok bíbor monarhák: „Az erő győzött a hadba”,
s a szabadság tiszta lángja újra hamvadoz, lohadva.
Árva ország, sok fiadnak vére folyt ki mindhiába.
Busan fénylik a halott hős vértanúi glóriája.
Európának reménye, holtjaid remegve nézed;
Lengyelország sorsa vár rád, a feledtség, az enyészet.
Ám a szürke éj letüntén tündöklő hajnal dereng fel,
hőseid sírból kikelnek, mély, sötét halotti sebbel,
egyesülni vélük, akik partjain a Visztulának
és a német vérpadoknak lépcsején elpusztulának.
Ó, ha késő nemzedékek támadnak s ledől az oszlop,
trónok inganak, zuhannak zsarnokok, silány poroszlók,
a magyar név büszke név lesz és a hadba indulónak,
a vitéz, merész seregnek úgy zeng, mint győzelmi szózat.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Ennek a forradalmi hevületnek köszönhetően született első drámája, a Catilina, egy ókori római lázadó vezér története, a darabot azonban nem sikerült színpadra állíttatnia. Hiába a kudarc és a nyomorúságos körülmények – ekkoriban újságíróként próbálta fenntartani magát, barátaival forradalmi szellemiségű lapot szerkesztettek a fővárosban –, nem adta fel a próbálkozást. Végül a bergeni színház vállalta darabjainak bemutatását. Helgelandi harcosok című művének sikere után a színház felajánlotta Ibsennek, hogy dramaturgként és amolyan házi szerzőként foglalkoztatja őt. Az 1850-es években főként a romantika jegyében alkotott, nagyszabású, hazafias drámákat írt, a norvég történelemből és az izlandi folklórból átvett témákat dolgozott fel. 1857-ben ismét a fővárosba, Kristianába (ma Oslo) költözött, ahol a Norvég Színház művészeti vezetője, fődramaturgja lett.
A fővárosi légkör még jobban megutáltatta Ibsennel a polgári világot, annak visszásságait, a hazugságokat, a torzult érzelmeket. A színház küszködött a fennmaradásért, Ibsen szűkös fizetése és felhalmozott adósságai miatt egyre jobban elszegényedett. Ezek a körülmények alkotói válságba sodorták, amit egy tőle szokatlan verses darabbal, A szerelem komédiájával próbált áthidalni. 1862-ben a színház csődöt jelentett, így Ibsen, aki ekkor már nős volt és egy kisfiú édesapja, állás nélkül maradt. A Norvégiától megcsömörlött Ibsen családjával Rómába költözött, és a következő harminc évet külföldön töltötte: Róma mellett Drezdában és Münchenben élt és alkotott. Ekkor bontakozott ki valódi alkotói hangja és írta meg azokat a darabokat, a melyek világhírűvé tették.
Leghíresebb drámai költeménye, a Peer Gynt (1867) még a gazdag norvég folklórból merítette témáját, azonban túllépve a romantikus kereteken, szakított az ábrándokkal, és a célját vesztett, modern individuum problémáira kereste a választ. A darabot Edvard Grief zenéje tette igazán népszerűvé. A későbbi remekművek, a Nóra (eredeti címén Babaház), A vadkacsa, a Hedda Gabler már a modern polgári világ színfalai között játszódnak. A francia naturalisztikus dramaturgia hagyományait továbbfejlesztve Ibsen saját korának szociális és erkölcsi problémáit boncolgatta, pontos pszichológiai jellemrajzot festett karaktereiről, és kiváló drámai érzékkel formálta a cselekményt. Az ibseni drámaformát az irodalmárok analitikus drámának nevezik, ugyanis a szereplők közötti konfliktust gyakran egy, a múltban történt esemény okozza, ennek részletei kerülnek felszínre a cselekmény során.
A Nóra (1879) különösen érdekes darab, melyben Ibsen nyíltan és bátran kiáll a nők jogai mellett. Főhőse látszólag idillikus házasságban él, valójában azonban úgy érzi, képtelen kibontakozni a házasság kötelékében. Amikor a felmerülő probléma során kiderül, hogy nem számíthat a férjére, magának kell megoldania, egész gondolkodása megváltozik. Fellázad a házasság és az őt gyerekként kezelő férje ellen, naiv feleségből öntudatos nő válik belőle. Ez akkoriban kényes témának számított, a végkifejlet pedig, amelyben Nóra otthagyja férjét és gyerekeit, egészen nagy botrányt okozott a család szentségét mindenek felett állónak tekintő korabeli közvéleményben. A színházakban gyakran bekiabálások szakították félbe a darabot, a sajtóban a mű betiltását követelték. A botrány természetesen csak fokozta a Nóra körüli érdeklődést, és Ibsenből – aki ekkoriban is szerény anyagi körülmények között élt, családjával albérletben lakott, egyik helyről vándorolt a másikra – hirtelen sztárt csinált.
Egy nemzetközi körutazást követően – melynek során Magyarországon is megfordult, a Nóra hazai premierjét látogatta meg, egyes pletykák szerint a címszerepet alakító Jászai Marival még románc is szövődött közöttük – 1891-ben hazatért Norvégiába. Idősebb éveiben főként saját magát elemző drámákat írt – Solness építőmester, Ha mi holtak feltámadunk –, illetve azt tervezte, hogy elbeszélő költeményeket alkot. Azonban kétszer is agyvérzést kapott, kerekesszékbe kényszerült, és élete utolsó éveit betegeskedve töltötte. Megérte, hogy 1905-ben Norvégia függetlenné vált Svédországtól, fiát, Sigurdot pedig külügyminiszterré nevezték ki. 78 évesen a fővárosban érte a halál, 1906. május 23-án.
Ibsen darabjait az azóta eltelt több mint száz évben is folyamatosan játsszák a világ színpadain, és a filmvásznon is számtalanszor megelevenedtek már. A Nórából 1922-ben Hollywoodban, egy évvel később Németországban készült sikeres némafilm. 1973-ban Jane Fonda játszotta a címszerepet Joseph Losey rendezésében, 1974-ben pedig a nyugatnémet újfilm fenegyereke, Rainer Werner Fassbinder nyúlt a témához. Színpadon Ingmar Bergman aratott nagy sikert a Nóra megrendezésével – a svéd mester lerövidítette a darabot, és jobban kiélezte a Nóra és férje közötti konfliktust. 1993-ban az iráni Dariush Mehrjui saját hazájába és korába helyezte a történetet Sara címmel. Magyarországon szinte minden jelentősebb színház műsorára tűzte már a darabot. Nóra szerepében többek között Márkus Emíliát, Bajor Gizit, Tolnay Klárit, Eszenyi Enikőt és Ónodi Esztert is láthatta a közönség. Lucas Hnath amerikai drámaíró 2017-ben Nóra II. rész címmel írta meg a történet tizenöt évvel később játszódó folytatását, amit a Broadway után nemzetközi színpadokon, köztük itthon is játszottak.
A vadkacsát többek között 1984-ben a francia születésű ausztrál rendező, Henri Safran adaptálta vászonra, aki a történetet áthelyezte az 1910-es évekbe Tasmániába, a főszerepeket pedig Jeremy Ironsra és Liv Ullmannra osztotta. A Peer Gynt egyik legismertebb filmfeldolgozása a magyar Gaál István nevéhez köthető, aki 1988-ban zenei szerkesztőként is közreműködött a Szakácsi Sándor, Für Anikó és Törőcsik Mari főszereplésével készült alkotásban. Az amerikai filmesek 1941-ben készítettek filmverziót, melyben a mindössze tizennyolc éves Charlton Heston alakította a címszerepet. Nem mindenki van azonban teljesen képben Ibsen munkásságával – a Bridget Jones regénysorozat harmadik részében a főhős a Hedda Gabler modernizált, Londonban játszódó adaptációját szeretné megírni, azonban azt hiszi, a dráma Csehov műve, a címszereplő nevét pedig kettő b betűvel írják.
Érdekes volt? Olvasd el a tegnapi kultbaitet is:
