Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Egy óriási nem-társadalomban élünk, a játszótértől a konyháig, a munkahelytől a politikáig, az edzőteremtől az öltözködésig. Honnan ez a sok gyűlölet?
ÉN szoptatom a gyereket (és nem adok tápszert, mert az gáz). ÉN hordozom a gyereket (és nem rakom babakocsiba, mert az gáz). ÉN vega vagyok (és nem eszem húst, mert az gáz). ÉN magyarosan eszem (és nem urizálok, mert az gáz). ÉN gurmé vagyok (és nem igénytelen, mert az gáz).
ÉN keresztény vagyok, ÉN hetero vagyok, ÉN hazafi vagyok, ÉN liberális vagyok, ÉN jobboldali vagyok, ÉN jó vagyok, mert az a jó, amiben én hiszek.
Észrevették már, milyen szinten határozza meg az életünket az a rengeteg minden, ami NEM vagyunk?
És ami azért fontos, mert így mindig egészen pontosan tudhatjuk, ki mindenkinél vagyunk sokkal jobbak. Mindenkinél, aki a zárójelben van. Egy óriási nem-társadalomban élünk, a játszótértől a konyháig, a munkahelytől a politikáig, az edzőteremtől az öltözködésig, az internetes csoportjainktól az olvasott magazinokig.
Persze érthető, csoportokhoz tartozni jó, és az is klassz, ha visszajelzést kapunk, hogy amikben hiszünk jók és tényleg értékesek. A baj csak az, hogy minálunk ez már rég nem dolgokról és értékekről szól, hanem valami kényszeres önigazolásról. Arról, hogy csak akkor érezzük, hogy nekünk jó, ha rögtön azt is megéljük, hogy a másmilyen az rossz. Ha tudjuk utálni. Megvetni. Lenézni.
Az nem opció, hogy én szoptatok, de a másik sem lesz attól szaranya, hogy tápszert ad. Hogy én eszem húst, de a másik nem biztos, hogy elmebeteg, csak azért mert vega (és fordítva). Hogy az is ember, aki mást gondol, és attól még nem feltétlenül hülye. (Oké, az oltáselleneseket most pont nem venném ide, de értik, úgy általánosságban)
Észrevették már, mekkora szeletet hasít ki az internetből a ronda dolgokat felvonultató oldalaké? Ahol azon örömködhetünk, hogy de ronda a kéró. Hogy ocsmány a cipő. Hogy gusztustalan az étel.
És ami engem mindig lenyűgöz, sok-sok év után is: hogy oda lehet írni a cikk végére névtelenül akármit, és basszus, oda is írjuk. Akkor is, ha a cikk egy 11 éves kislányról és egy 15 éves fiúról és az ő nemzetközi sikereikről szól, és jönnek a felnőtt olvasóink, és a névtelenség bátorságából fontosnak tartják odaírni, hogy amit ezek a gyerekek elértek, az valójában lófasz. Pontosan ezzel a kifejezéssel.
Ilyenkor az ő fejükben vajon mi van? Nem jut eszébe, hogy ezek a gyerekek valószínűleg elolvassák a cikket, és ha elolvassák, látni fogják alatta a kommenteket is? Vagy eszükbe jut, csak leszarják? Vagy direkt ettől lesz nekik jobb, hogy másnak aznap egy kicsit rosszabb lesz?
Honnan jön ez a rengeteg gyűlölet, amiben élünk? Mintha az életünket fenyegetné, hogy valaki képes volt 8 gyereket szülni, és szerinte az jó. Hogy képes azt gondolni, az iskolának jobban a gyerekekről kéne szólnia. Esetleg azt, hogy lehet úgy is gyereket nevelni, hogy figyelembe vesszük a gyerek szempontjait is. Hogy le lehet élni egy jó és erkölcsös életet úgy, hogy hiszünk/nem hiszünk istenben. Vagy akár azt gondolni, hogy Orbán Viktornál jobb dolog még sosem történt a világon.
Miért ilyen nehéz elfogadni, hogy nem vagyunk egyformák, de attól még a másmilyen is lehet oké? Az én életemet nem fenyegeti, hogy más úgy gondolja, hogy a babakocsi nem jó, hogy istenben hinni kell, hogy Orbán Viktor csodálatos államférfi, vagy hogy a vegán táplálkozás a legjobb a világon. Higgyenek benne, csak nekem ne kelljen, cserébe én sem várom el, hogy mindenki pont abban higgyen, mint én.
Muszáj lesz most kicsit átmennem fejősévába, de ez a NEM társadalom rémesen fárasztó. Azt hiszem, kevés nálam cinikusabb született fikázó él ebben a városban, és mostanra már nekem is borzalmasan elegem van. Nem attól akarom magam jobban érezni, mert valakiknek a metrón ronda a cipője. És önök?
