Izlandon az utóbbi húsz évben meglepő mértékben csökkent a kamaszkori dohányzás, alkoholfogyasztás és droghasználat. Húsz évvel ezelőtt az izlandi tinédzserek Európa élvonalába tartoztak az elfogyasztott alkoholmennyiség terén. Míg 1998-ban a tizenöt-tizenhat éves kamaszok 42 százaléka nyilatkozott úgy, hogy berúgott az elmúlt hónapban, addig 2016-ban már csak 5 százalékuk.
Míg anno 17 százalékuk, ma csak 7 százalékuk használt kannabiszt. Régebben 23 százalékuk dohányzott naponta, ma csak 3 százalék teszi ezt.
Hogy csinálták? És miért nem csinálja minden ország utánuk? Az izlandiak elég radikális módon érték el a változást, ugyanakkor a módszerben semmi meglepő nincs, józan ésszel belátható, hogy miért sikeres.
Nem a drogot, az élményt keressük
Az egyik értelmi szerző, az amerikai Milkman pszichológus professzor a hetvenes években kezdett a drogok problematikájával foglalkozni – akkor, amikor széles körben elérhetővé és divatossá váltak a kábítószerek, többek között az LSD, a heroin. Nagy érdeklődés övezte azt a kérdést is, hogy miért választják az emberek az egyik vagy a másik drogot.
Milkman akkori kutatásai szerint az ember stresszkezelési stratégiájától függött, hogy heroint vagy LSD-t választ-e: a heroinhasználók érzéketlenné szerették volna tenni magukat a stresszel szemben, míg az LSD-használók konfrontálódni vele. További kutatásaikban pedig arra keresték a választ, miért kezd el valaki drogokat használni, miért folytatja, és leszokás után miért esik vissza?
Későbbi munkássága során Milkman arra a következtetésre jutott, hogy a szerhasználók nem a konkrét szerektől, hanem a szer okozta agyi kémiai változásoktól voltak függők – ez ma már evidencia. Hasonló neurokémiai változásokat azonban drogok nélkül is el lehet érni: így hatnak például a viselkedéses addikciók, azaz a szerencsejáték, net- vagy épp a vásárlásfüggőség.
Milkman korszakalkotó ötlete az volt, hogy találjunk olyan módokat, amelyek az emberek által igényelt irányba változtatják meg az idegrendszer kémiai állapotát, csak épp ezt drogok nélkül teszik.
Érjük el a nyugalmat vagy az eksztázist szerek nélkül
Denveri kutatócsoportja 1992-ben el is nyert egy nagy összegű támogatást, amelynek birtokában gyakorlatban is kipróbálhatták ezt az ötletet. A Project Self-Discovery (kb. önfelfedezés-projekt) keretében a problémás kamaszoknak olyan alternatívákat tettek elérhetővé, amelyek természetes módon változtatják meg agyunk kémiáját. Olyan kamaszokat vettek be a projektbe, akik nem kerestek kezelést, de tanáraik szerint drogproblémáik voltak.
A kutatók nem kezelést ígértek a kamaszoknak, hanem azt mondták nekik: „Megtanítunk titeket bármire, amit tanulni akartok: zene, tánc, hiphop, képzőművészetek, harcművészet.”
Úgy gondolták, hogy ezen módszerek révén a gyerekek majd megtalálják azt a módot, ahogyan drogok nélkül képesek elérni a kívánt agyi változást: vagyis akik szoronganak és nyugalmat keresnek, azok találnak valami megnyugtató elfoglaltságot, akik kalandot, kihívást keresnek, azok meg azt találják meg. Emellett a résztvevők problémamegoldó és kommunikációs tréningen is részt vettek, megtanultak bánni saját gondolataikkal, érzéseikkel, és társas készségeik is javultak.
1991-ben Milkman Izlandon tartott előadást munkájáról, később pedig egy fiatal droghasználók közösségi kezelésével foglalkozó centrumban dolgozott. Itt is az volt a fő vonulat, hogy találjanak a kamaszoknak jobb elfoglaltságot az addiktív szerek helyett. Később a programot kiterjesztették, azaz felmerült a gondolat, hogy a program nem csak a már szerhasználó kamaszok gyógyítására, hanem megelőzésre is alkalmas lehet.
Országos program sok támadásponttal
1992-ben az összes izlandi iskolában kitöltették ugyanazt a kérdőívet: a kamaszok drog-, alkohol- és dohányfogyasztási szokásaik mellett azok szabadidős programjaira kérdeztek rá. Ebből nem csak az derült ki, hogy a helyzet elkeserítő – rengeteg izlandi kamasz használ mindenfélét – hanem az is, hogy a két dolog összefügg. Azok a kamaszok, akik valamilyen szervezett szabadidős tevékenységben vettek részt, sokkal ritkábban dohányoztak, ittak vagy drogoztak. Mindez azzal is összefüggést mutatott, hogy mennyi időt töltenek a kamaszok a szüleikkel.
Az ebből nyert adatok és Milkman korábbi kutatásai szolgáltatták az alapot az ez után következő programra, amelynek a „Fiatalok Izlandon” nevet adták – és ami, húsz évvel később úgy tűnik, remekül működött.
A program egy része a szerek elérhetőségét volt hivatott csökkenteni: 18 éves kor alatt tilos lett dohányárut vásárolni, 20 éves kor alatt alkoholt. A dohánytermékek és az alkohol reklámozását is betiltották. Minden iskolában kötelező lett szülői szervezetek létrehozása, ezáltal az iskola és a szülők együttműködését javították. Felvilágosító programok során hangsúlyozták, hogy a szülőknek érdemes minél több időt tölteni a gyerekkel – azaz a közhiedelemmel ellentétben nem csak az idő minősége, hanem a mennyisége is számít. Hasznos például, ha az estéket otthon tölti a gyerek, valamint ha ismerjük a gyerek barátait.
De ez még semmi: hoztak egy törvényt, hogy a 13 és 16 év közötti gyerekek nem lehetnek az utcán télen este 10, nyáron éjfél után. Nekünk itt Kelet-Közép Európában, akik a kijárási tilalmat háborúk és/vagy elnyomó rendszerek kapcsán tapasztaltuk meg, elég rémisztően hangzik mindez – Izlandon pedig húsz éve működik.
Ami a szabadidős elfoglaltságokat illeti: állami támogatást kapott egy csomó sportklub, zeneiskola, művészeti- és táncklub, kifejezetten abból a célból, hogy a gyerekek értelmesen töltsék az időt, részegen fetrengés helyett így ingyen korcsolyázhattak meg ping-pongozhattak.
A kérdőívet pedig minden évben felveszik minden diákkal, így az adatok mindig naprakészek. Ebből azt is tudjuk, hogy nem csak a szerhasználat mutatói javultak, hanem a szabadidő eltöltésének módja is. 1997 és 2012 között duplájára nőtt azoknak a kamaszoknak a száma, akik hétköznap időt töltenek szüleikkel. Duplájára nőtt a szervezett formában sportolók száma is.
Ott működött, de máshol is lehetséges?
A programot azóta több európai városban is elkezdték. Sok helyen csak a felmérés történik meg, és van, ahol igyekeznek megvalósítani a programot, természetesen a helyi adottságoknak megfelelően. Eddig még egyetlen más országban sem korlátozták például törvénnyel a kamaszok esti utcai tartózkodását.
Az egyik követő például a litván Kaunas városa, ahol a szülők oktatása mellett ingyenes sportolási lehetőségeket biztosítanak a fiataloknak – az utóbbi években negyedével csökkent az alkoholhasználó kamaszok száma.
A programot vezető szakemberek szerint a hagyományos drogprevenció helyett olyan környezetet kell teremteni a kamaszok számára, ahol azok jól érezik magukat, olyan körülményeket, hogy ne legyen szükségük drogokra. Igazán egyszerű.
Mi valósítható meg ebből itthon?
Természetesen abban a szakemberek is egyetértenek, hogy nem rendelkezik minden közösség – minden város vagy ország – hasonló erőforrásokkal. Sok országban a prevenciós programokat eleve rövid időtartamokra tervezik, ami gátolja azok sikerességét – az izlandi program hosszú távú befektetés. A másik probléma az, hogy míg Izlandon az állam és az állampolgárok viszonya elég harmonikus, ez nincs mindenhol így. Emiatt sok helyen tiltakoznának az emberek, ha az állam ennyire belenyúlna a magánéletükbe, ha fentről akarnák megmondani, mennyi időt töltsünk a gyerekkel és hogy mikor mehet ki az utcára. Bevallom, számomra is kényelmetlen, kissé diktatórikus elképzelések ezek – ugyanakkor a szervezett szabadidős tevékenységekkel nincs problémám.
Mit tudunk ebből megvalósítani itthon? Mielőtt még kijelentjük, hogy á, semmit, úgyis reménytelen, érdemes mégis belegondolni. Vannak elemei, amelyek az egyén szintjén is megvalósíthatóak: töltsünk több időt a gyerekkel, vigyük színházba, moziba, kiránduljunk, horgásszunk, neadjisten szerepjátékozzunk vele.
Más elemei kisebb közösségek szintjén valósulhatnak meg: az ingyenes sportolási lehetőség addikcióellenes hatását nem csak amerikai professzorok ismerték fel, hanem egy óbudai gyermekorvos is: Dr. Faragó Sándor azaz a Ping-Pong Doki anno egy darab pingpongasztallal indította el sikeres prevenciós programját, nyomában néhány helyen éjszakai sportklubokat hoztak létre csellengő fiataloknak.
Bár az izlandihoz hasonló országos program hazánkban valószínűleg még várat magára, érdemes kis közösségekben gondolkodva értékelni, mely elemeit tudnánk megvalósítani saját lakókörnyezetünben.
