Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem bízhatunk benne, hogy ami ott folyik, a gyerek érdekeit szolgálja. Buta rendszerben buta emberek buta parancsainak kell megfelelni.
Nem kell hozzá lángésznek lenni, hogy lássuk, az oktatási rendszer ezer sebből vérzik, cseppet sem hatékony, és meglehetősen természetellenes, ami az iskolákban folyik. Hogy mást ne mondjunk, hétéves gyerekek napi nyolc órát ülnek a padban, a nagyobbak pedig, ahelyett, hogy kíváncsian várnák, milyen új dolgokat tudnak meg aznap a világról, azért magolnak, hogy elkerüljék a büntetést. Nem éppen inspiráló környezet, viszont kénytelenek vagyunk eltűrni, mert ez van, ilyen a rendszer.
Vagyis, hoppá, tényleg kénytelen eltűrni? Ön mit csinál akkor, ha úgy érzi, a gyerekét igazságtalanság érte az iskolában?
A minap felháborodva hív a lányom osztálytársának az édesanyja, kérdezi, hányast kapott a gyerek a múlt órán testnevelésből, mert az ő ikrei egyest. Testnevelésből. Úgy, hogy mind a kettő leigazolt sportoló, versenyzők, csomó kiegészítő mozgásformát is űznek már negyedik éve, szóval egyáltalán nem mondhatók ügyetlennek vagy tohonyának, sőt, jóval magasabb szinten van a testkultúrájuk, mint az általános iskolai tananyag. Ugyanakkor jelenleg hármasra állnak tesiből, mert ezen kívül egy jegyük van még.
Kikérdeztem a gyerekemet, hogy mi történt. Elmesélte, hogy igen, néhányan az osztályból heti két tesióra helyett edzésre járnak, természetesen mindenki egyetértésével és beleegyezésével. Vagyis ők egy csomó órán konkrétan nincsenek ott. A lányom ezt jelezte is a tanárnak (jelezni kell?) ezért kapott másik feladatot, amit hiba nélkül végrehajtott, és ötös lett. A másik két lány nem szólt (miért kell külön szólni?), és őket az órai anyagból osztályozták, elégtelenre.
A szóban forgó szülő maga is pedagógus, és egyszerűen nem tudta, hogy mit lépjen.
A tesitanárnak nyilvánvalóan nem volt igaza, olyan nincs, (bár mégis van), hogy az egyik gyereknek megengedi, hogy más feladatot hajtson végre, a másiknak pedig, ugyanebben a helyzetben nem.
Na de mit mondjon a pedagógus szülő a gyerekének?
A. ) Nem volt igaza a tanárnak, megreklamáljuk az egyest. Ami nevelésileg nem egy telitalálat, mert ezzel a tanárt hitelteleníti a gyerek előtt.
B.) Igaza volt a tanárnak – (holott tudja, hogy nem volt), így hamisságra tanítja a gyerekét, arra az eleve vesztes, csicska magatartásra, hogy vele bármit megcsinálhat, akinek hatalma van fölötte. Tűrjél, lányom, nem az igazság a fontos, hanem a feltétlen tisztelet.
Azt gondolom, hogy iszonyú nehéz ma szülőnek lenni. Jó, mindig az volt, csakhogy jelenleg nap mint nap kognitív disszonanciát élünk át. Mit mondjunk a gyereknek, amikor tudjuk, hogy a tanár rosszul döntött? Pláne, és ez sem ritka, ha azt is tudjuk, hogy - a sokszor tényleg szeretett - tanár a legjobb meggyőződése ellenére döntött rosszul, mert ezt írták elő neki?
Az iskolarendszer, a PISA eredmények óta már egyértelmű, egy kalap rozsdás csapszeget sem ér, az országok legbénábban teljesítő ötödében kullogunk lehajtott fejjel. A jó tanárok szenvednek, mert értelmetlen dolgokat tanítanak, természetellenes módszerekkel, rossz könyvekből, ráadásul szellemi szabadság nélkül.
Gyakorlatilag a nemzet napszámosaiból a nemzet zsellérei lettek. Nap mint nap kell végrehajtaniuk értelmetlen utasításokat a jobb meggyőződésük ellenére, olyanokat, amiket a saját gyerekükkel soha, semmilyen körülmények között nem tennének meg.
A rossz tanárok meg sokfélék (bár a jók is azok), nem gondolkoznak, vagy már rég nem érdekli őket ez az egész tanítás, lenyomják az órákat, azt’ jól van az úgy is, ha a gyerek semmit nem ért az anyagból, lényeg, hogy dolgozatnál még tudja valamennyire.
Ilyen körülmények között, onnantól, hogy csak parancsokat hajtanak végre, elég nehéz a tanár felelősségét számon kérni.
A szülő meg tudja, hogy ez így nem jó, hogy olyasmit várnak el a gyerekétől, ami nem normális, aminek semmi haszna, és amitől rosszul érzi magát a gyerekkora legnagyobb részében. Olyasmire viszont nem tanítják meg őket, amire szükségük lenne, akár a mindennapokban is, például közlekedni, vagy tíz ujjal gépelni. Ezeket majd nyolc óra iskolában ülés után, különórán, vagy otthon megtanulja. Sajnálja a szülő a gyerekét, bosszankodik azon a tesi egyesen, de közben tehetetlen.
Meg persze vannak olyan szülők is, akik elfordítják a fejüket, nem akarják inkább látni, hogy mi folyik, egyes: rossz, ötös: jó, nagyjából ennyire összetett az élet. De hogy ezek mögött mi van iskolai szinten, már nem érdekes, tetszett volna jobban igyekezni, akkor biztos meglenne az az ötös. A gyerek meg kínlódik, retteg mert még a saját szülei sem értik meg őt.
És vannak, akik lázadoznak, de gőzük sincs, hogy mihez kezdjenek, mint mondjanak a gyereküknek, mivel tesznek jót.
„Nem baj, kisfiam, hogy nem írsz órán, ha fáj a kezed, ami tök természetes, mert hétéves korban még fejletlen a kéztőcsont, csak ne rosszalkodj legalább?” „Nem érdekel, hogy nem tudsz szolmizálni, mert botfüled van, biflázd be mind a nyolcvanöt éneket, hogy le tudd kottázni, hiszen kötelező tananyag?” „Nem érdekel, hogy nem ismered meg képről az égerfát meg a szélhajtó küszt, mert még soha nem láttál olyat a természetben, de tanuld meg, ha ez a feladat!” „Ne tanuld meg, alighanem a túlélési esélyeidet semmiben sem fogja befolyásolni, hogy megismered-e vagy sem."
Vagy mit mondjunk? Ha nem ismeri meg, vagy nem tudja leszolmizálni, vagy magasról tojik az egészre, mert őt teljesen más dolgok érdeklik, és egyest kap, akkor leszúrjuk, vagy ne?
Tanítsuk arra, hogy jó katona módjára hajtsanak végre minden (akár értelmetlen) feladatot, akkor kapnak ötöst, és akkor lesznek sikeresek az életben? Ez biztos? Mi van akkor, ha a szülő sincs meggyőződve róla, hogy a kitűnőkből lesznek a sikeres emberek? Mi van akkor, ha a szülő úgy gondolja, hogy a végtelenül jó fej és kreatív gyereke nem precíz hivatalnoknak született? Akkor is meg kell felelnie minden iskolai követelménynek, vagy lehet válogatni, hogy ezt megcsináljuk, azt meg nem?
És mi van akkor, ha a gyerek ennél határozottabb jellem, vagy sokkal jobban fáj neki olyan dolgokkal foglalkozni, ami egyáltalán nem érdekli, és rossz jegyet hoz haza? Letoljuk gondolkodás nélkül? Vagy legyintünk rá, csak akkor ő lesz az osztály meg nem értett zsenije? Vagy hülyegyereke.
Közben pedig senki sem figyel oda arra, (talán csak a szülő, ha van rá otthon kapacitás), hogy miben igazán jó, mi az, amit érdemes lenne fejleszteni benne, amivel nagy dolgokat vihet még véghez. Ehelyett a kémiát nyösztetjük, mert akkor is mennie kell a kémiának, ha a gyerek történetesen fuvolazseni.
Szóval igen, nemzetgazdasági szinten is nagy probléma a PISA tesztek eredménye, amiből kitűnik, hogy az oktatási rendszerünk szavatossága már jó ideje lejárt, de ami még ennél is nagyobb baj, hogy gyakorlatilag nincs már meg a bizalom az iskolában. Oda lett a renomé. Már magunk sem tudjuk, hogy mi a jó, mi a rossz, mit jogos, és mit nem jogos megkövetelni a gyerektől.
Nem bízhatunk benne, hogy tudják, mit csinálnak az osztálytermekben, hogy ami ott folyik, az tényleg a gyerek érdekeit szolgálja-e, vagy épp ellenkezőleg, csak muszáj, különben kirúgják a tanárt. Vagy a gyereket.
Nem bízunk az iskolában, ahogy nem bízunk a rendőrségben, az adóhivatalban, a kórházakban vagy bankokban sem. Nem bízunk mi már semmiben. Mert rendszerszinten egyik sem működik, a túléléshez mázli kell, hogy néha vannak még személyes csodák, egyéni áldozatok meg hivatástudat. De ez nem alap, csak néha kifogjuk. Többnyire meg nem.
Bemegy a szülő a tanárhoz megreklamálni a rosszul sikerült dolgozatot, és tíz perc vitatkozás után ott kötnek ki, hogy együtt szidják az iskolarendszert, amiben ilyen hülyeségeket kell csinálni, és ahol a gyerek, a szülő és a tanár egyaránt szenved.
Jól sikerült fiúk, csak így tovább ezzel az oktatási reformmal!
