Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Tényleg, hogyan lehetséges, hogy két diploma nem elég egy tiszta póló megtalálásához, egy edzéscucc berakásához és a napi menetrend memorizálásához?
Néhány évvel ezelőtt nevetgélve mesélte egy barátnőm, hogy milyen szuper lesz, elutazik egy hétre egyedül, bár egy kicsit aggódik amiatt, hogy a gyerekek meg itthon maradnak az apjukkal. A felkészülés java részét nem az út megszervezése és a bőrönd bepakolása jelentette, hanem az itthon maradókról való gondoskodás. Mert egy rendes anya nem megy el anélkül, hogy ne hagyna otthon megfelelő mennyiségű és minőségű ételt, amit csak melegíteni kell, de ez még csak a kisebb ügy.
A nagyobb a délutáni logisztika felvázolása, hogy a férj is teljesíteni tudja a flúgos futamot. Melyik gyereket, melyik nap, honnan, hová, milyen cuccal felszerelve kell elszállítani, és mikor, honnan kell őket begyűjteni.
A barátnőm efelől láthatóan nem volt túl nyugodt. Azt azért sejtette, hogy éhen halni senki sem fog, abban viszont már nem volt olyan biztos, hogy a kislány nem fog órákig ülni a zeneiskola portáján, mert apuka véletlen ottfelejti, vagy hogy a kisfiúnak lesz tiszta póló a karate ruhájához, vagy ha nem, akkor verekedhet a saját trikójában.
Mivel ez egy vidám és kötetlen csajos összejövetel volt, és a fesztelen jellegre némi alkohol is rásegített, felhőtlenül kacarásztunk hosszú percekig az apák bénaságán. Mekkora poén már, hogy gondot okoz lecsekkolni, hogy minden bent van-e a szolfézs táskában! Nem kell ahhoz egyetemi diploma (habár éppenséggel van), hogy megtalálja reggel a tiszta pólót a saját házában, a gyerek szekrényében, mégsem szokott mindig összejönni, érdekes!
A barátnőm félelmei nem voltak egészen előzmény nélküliek, előfordult már ugyanis, bár ritkán, hogy a férje ment a gyerekekért, és körülbelül harmincszor kérdezte meg előtte, hogy hová és hányra kell menni, és pontosan milyen cucc is kell oda, míg végül az anya felskiccelte a tudnivalókat egy cetlire, mégsem sikerült a dolog száz százalékosra. Apuka… az apuka – legyintett lemondóan a barátnőm. Valahogy ezek a dolgok nem mennek neki.
Pár nappal ezelőtt megint találkoztunk ezzel a barátnőmmel egy hasonlóan kötetlen és jó hangulatú eseményen, (úgy is, mint buli), és hamar ráterelődött a szó a hétköznapok kihívásaira. A sztori, amit ezúttal előadott, a következő volt: képzeljük el, a minap neki kellett menni a gyerekekért az iskolába, mert a férje nem ért rá. Hogyan? – vetettük közbe. Mi az, hogy a férje nem ért rá? Ja, hát úgy alakultak a dolgok, hogy idén a férj feladata lett a gyerekek mozgatása, így jött ki a munkabeosztásuk.
Elindult a barátnőm kivételesen összeszedni a gyerekeket, majd az egész perceken belül egy fordított déja vu élménnyé alakult. Először még bátran hívta fel a férjét, hogy mondja el még egyszer, hogy hánykor is kezdődik az az edzés, mikor kell odaérnie a gyerekért az iskolába. Aztán hogy melyik is az a szülő, aki elviszi a fiúkat karatézni? Ja, az a szőke, ugye? Aztán őt hívta a férje, hogy betette-e a banánt a táskába, mert edzés után éhes lesz a gyerek. Óbasszus, az persze kimaradt. Mindegy, de a kulacsát azért tedd majd át a táskájából az edzőcuccba, jó? A barátnőm, a gyerek anyja meg bután teljesítette a férje utasításait, pontról pontra, és közben állati hülyén érezte magát: mi az, hogy nem tudja önállóan elindítani a saját gyerekét az edzésre?
Egy éve még pont ugyanezeket mesélte a férjéről, aki akkor még fogalmatlanul csetlett-botlott, a barátnőm pedig akkor még mindentudóan sorolta neki, hogy mi mindent kell megcsinálni, hogy meglegyen a gyerek komfortérzete. Mennyit röhögtünk rajta, hogy még a banán se jut magától eszébe, pedig milyen primer dolog már edzésre szállítani a kölyköket! Most meg már a barátnőm bénázik ilyen szégyenletesen, hová fajul a világ!
Aztán egy idő után már nem nevettünk annyira, hanem végtelenül bölcsen megállapítottuk, mintegy levontuk a végkövetkeztetést: talán nem is arról van szó, hogy az apák bénák a gyerekek ügyeinek az intézésében. Helyette az lesz a megoldás, hogy aki csinálja nap mint nap, az tudja, hogy mi után mi jön, aki meg nincs benne napi szinten, az nem tudja.
Másrészről viszont, bármilyen meglepő, szükség esetén bármelyik férfi képes belejönni a gyerekekről való gondoskodás csodálatos tudományába. Alighanem az apák is képesek elolvasni az órarendet, és segíteni bepakolni a gyereknek a táskájába, előkészíteni a másnapi ruháját, vagy észben tartani, hogy másnap befőttes üveget/téli képet/üdítőt kell bevinni az iskolába.
Ráadásul milyen jól csinálják, ha hagyjuk nekik!
A sztori eddig tartott, bár bennem még felmerül a kérdés, hogy vajon nem a saját nélkülözhetetlenségünk illúziója miatt ragaszkodunk hozzá annyira, hogy a gyerekgondozás kizárólag az anyák feladata? Pedig valójában nem is ezért nélkülözhetetlenek az anyák, de hát ez már egy másik történet.
