Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mit tehetünk, hogy képesek legyünk a gyerekkel kapcsolatos dühöt kezelhető szinten tartani? És kihez fordulhatunk, ha úgy érezzük, nem megy?
A ceglédi tragédiához hasonló esetek mindig megrázóak, azok számára pedig kétszeresen is, akiknek már van családja. Ugyanakkor ítélkezés helyett sokkal fontosabb lenne megérteni, hogy mit tehetünk abban a helyzetben, ha szülőként elveszítjük a fejünket, ha úgy érezzük, hogy nincs tovább, és felismerni azt, mikor csúszik ki a kezünkből az irányítás.
És még ennél is fontosabb lenne megtanulni, megtanítani azt, hogy mikor, hogyan kérjünk segítséget, és kihez fordulhatunk, ha nagyon nagy a baj.
Nem az a jó szülő, akinek még sosem jutott eszébe, hogy kivágja az ablakon a visító gyereket
Nagyon fontos tudni, hogy a legjobb, legszeretőbb szülő cérnája is el tud szakadni. Ahogy a pszichológusok fogalmazni szoktak: nem az a jó szülő, akinek még sosem jutott eszébe, hogy kivágja a gyereket az ablakon, hanem az, aki végül mégsem vágja ki.
Ha elszakadt a cérna, és attól fél, hogy valamilyen krízishelyzetben kárt fog tenni a gyerekben vagy önmagában, a legfontosabb, hogy azonnal kérjen segítséget. Ennek módjai:
- első lépésben helyezze a gyereket biztonságba, csecsemőt mondjuk az ágyába, nem baj, ha üvölt.
- második lépésben vegye számba, kitől kaphat azonnali segítséget: ez lehet a szülőtárs, saját szülei vagy anyós/após, egy közeli barát. Ha van olyan, aki néhány percen belül oda tud érni, mondja el, hogy azonnali segítségre van szüksége, és amíg ez megérkezik, addig is távolodjon el a gyerektől, ha megoldható, menjen ki a szabad levegőre, lélegezzen mélyeket.
- ha nincsen ilyen közeli rokon vagy barát, hívjon fel egy éjjel nappal hívható krízissegély-szolgálatot.
- Bár nem ez a fő profilja, de elsőre elértük őket, és megkeresésünkre az Országos Kríziskezelő Infomációs Szolgálat szakembere azt mondta, ha őket hívják fel egy ilyen helyzetben, természetesen megpróbálnak lelki segítséget nyújtani a hozzájuk forduló szülőnek, a telefonszám (éjjel-nappal hívható, ingyenes): 06-80-20-55-20.
- Lehetne segítség az ingyenes hívható Lelkisegély Szolgálat a 116-123-as telefonszámon, vonalasról és mobilról is előhívó nélkül kell tárcsázni. Ellene szól, hogy nekünk tíz próbálkozásból egyszer sem sikerült felhívnunk őket, vagyis krízishelyzetben nem biztos, hogy ez a legjobb megoldás.
- Bár alapvetően a fiatalok segítése a célja, ilyen helyzetben a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány felhívása is megoldás lenne, elvileg őket is éjjel nappal és ingyen lehet hívni ezen a számon: 116-111, a számot vonalasról és mobilról is előhívó nélkül kell tárcsázni, ha el lehetne őket érni, de nekünk tíz próbálkozáson át ez a szám folyamatosan foglalt volt.
- De ha semmi más ötlete nincs, segítséget kérhet egyszerűen a 112-es segélyhívó számon is.
- Az általunk megkérdezett segélyszolgálatokon dolgozó szakemberek mind azt tartották fontosnak elmondani, hogy ha valaki ilyen helyzetbe kerül, és képes volt felismerni azt, hogy mekkora a baj, az egy hatalmas első lépés. Viszont ahhoz, hogy ilyen a jövőben ne forduljon elő, valamilyen hosszabb távú segítségre van szükség, pszichológusra, vagy a családsegítő szolgálat szakembereire.
Ha nincs ekkora baj, csak gyakran vagyunk dühösek
A düh természetes emberi reakció. Szemünk fényeinél jobban pedig senki nem tud kiborítani minket: egyrészt senkit nem ismerünk olyan jól és élünk vele olyan „kellemetlen” közelségben, mint velük, másrészt pontosan ismerik a gyenge pontjainkat, és hajlamosak ezekre rátapintani. Arról nem is beszélve, milyen idegesítően hasonlítanak ránk!
Amikor azonban egy gyerek a határait feszegeti, vitatkozik, vagy üvölt, arra van szüksége, hogy a szülő személyében egy megkérdőjelezhetetlen, de nyugodt másik fél biztonságot nyújtson neki. Provokációjának, mellyel a szerepünket kezdi ki, a valódi célja sokszor épp az, hogy megnyugtassuk: szülői pozíciónk erős, és képesek vagyunk számára biztos hátteret nyújtani akkor is, ha ő zaklatott. (Egyszóval nem viselkedünk úgy, mint egy másik hisztis hülyegyerek.) Ahhoz azonban, hogy nyugodtak maradjunk, nekünk is fel kell vérteznünk magunkat némi dühkezelési technikával.
Ismerjük fel a rejtett agressziót!
Gyakran úgy teszünk, mintha a mi viselkedésünkkel minden rendben lenne, hiszen agresszívak nem vagyunk? Hiszen nem ütjük, verjük, kiabálunk vele? Hát nem, nem csak ez az agresszió.
Lehet, hogy úgy hangsúlyozunk, úgy intonálunk, a gyerek számára olyan sértő dolgokat szúrunk oda, ami még fájóbb bántás lehet egy pofonnál. Biztos, hogy megesett már velünk is, és milyen aljas módon tud fájni. Ne akarjunk a másik oldalon állni egy gyengébb, kiszolgáltatott féllel szemben, aki ráadásul a saját gyerekünk.
Bántani akarom?
Ismerjük fel tehát, ha célunk bármiféle módon: a bántás! Egy vitás helyzetben a szülő sosem lehet agresszor. Figyeljünk a tetteink és kommunikációnk céljára. Legyünk őszinték magunkhoz. Ha pedig a céljaink között a bántás is ott van, azonnal szakítsuk meg valamilyen módon a szituációt, hogy lehiggadhassunk.
Kizökkentés
Az agresszióra agresszió a válasz, az egyre dühösebbé váló veszekedést egy módon lehet megállítani: ha kizökkentjük belőle valamelyik felet. Egy pillanatra álljunk meg, számoljunk el tízig, vegyünk mély levegőt. Végezzünk légzőgyakorlatokat. Ha kell, masszírozzuk meg a vállunkat, rázzuk meg a fejünket, lazítsuk ki a feszültséget a testünkből.
Ha kicsit lecsitítjuk a düh fizikai tüneteit (gyorsuló lélegzet, erősödő szívdobogás), attól mi magunk is könnyebben megnyugszunk.
Reflexek
Az egyik legokosabb pavlovi reflex, ha megtanulunk egy bizonyos hangerősség fölé nem menni. Vagyis üvöltözésnél bekapcsol az – ez nem megoldás – féklámpa. Ha nagyon nehezünkre esik, inkább hagyjuk faképnél a gyereket és vonuljunk félre. Néha az elterelés a legjobb megoldás. Lehet, hogy ő is meghökken, és ettől megnyugszik kicsit. Nyilvánvaló, hogy ugyanez vonatkozik a fizikai agresszióra is.
Keressük meg az okot
Miért is vagyunk mérgesek? Egy erősödő veszekedésben egyre több mindent tudunk egymás fejéhez vágni, ráadásul szépen belehorgoljuk az egyéb sérelmeinket, fájdalmainkat, a napi stresszt, a túlórát, a bunkó főnököt, és belecsomagoljuk abba az emócióbombába, amit a gyerek fejére dobunk.
Ha sikerül egy pillanatra megtorpanni és lecsillapodni, tegyük fel magunknak azt a kérdést: mi a kettőnk közti vita valódi oka, és hogyan lehetne azt megoldani. Csak az alapproblémára koncentráljunk.
Kerüljük a drámát
A toporzékoló vagdalkozás elég gyerekes dolog, bár minden életkorban produkálható. A mi feladatunk azonban a szituációban, hogy ne egy görög dráma tetőpontját varázsoljuk a veszekedésből, hanem lenyugtassuk a kedélyeket – a saját magunkét is.
Ezen nem segít, ha olyan kifejezéseket használunk, mint „rettenetesen csalódtam bennned” „nem is tudom mihez kezdjek most” „sose viselkedtél még ilyen rosszul” stb. Egyszerű, higgadt szavakat használjunk, és előremutató, pozitív kijelentéseket, javaslatokat. Ezek mindkettőnk kedélyét csillapítani fogják.
Testtartás
Veszekedés közben ösztönösen támadó pozíciót veszünk fel. Ez a gyereket, aki jó eséllyel (hacsak nem kétméteres kamasz) kisebb nálunk fizikailag, még inkább védekezésre sarkallja, bennünk pedig akaratlanul is tüzeli az agressziót.
Ha már túl vagyunk a düh fizikai tüneteinek lecsillapításán (egy pillanatra álljunk meg, számoljunk el tízig, vegyünk mély levegőt. Végezzünk légzőgyakorlatokat. Ha kell, masszírozzuk meg a vállunkat, rázzuk meg a fejünket, lazítsuk ki a feszültséget a testünkből.) és képesek vagyunk rá, üljünk le mellé, vagy guggoljunk le hozzá. Akár leülhetünk a földre is. Meg fogja lepni. Ne fonjuk karba kezünket, lazítsuk el a testtartásunkat, forduljunk felé! Ez nagyban oldani fogja a feszültséget.
Fizikai kontaktus
Ha olyan a helyzet, és képesek vagyunk higgadtabban viselkedni, ajánljunk fel pozitív fizikai kontaktust: ölelést, puszit. Sokszor a zaklatott gyerekek annyira megijednek a saját kontrollálhatatlan dühüktől, hogy egyre inkább bepörögnek, és szinte vibrálnak az idegességtől. Ha ezt átvesszük és még tovább pörgetjük, az csak a konfliktust mélyíti. Minket is meg fog nyugtatni a pozitív testi kontaktus. Ha elutasítja, ne erőltessük rá, és ne sértődjünk meg. Ajánljuk fel később is. Érezze, hogy ez az opció nyitva áll a számára, mert szeretjük.
Ne sértődjünk meg azon, amit mond!
Még egy felnőtt ember is képes olyanokat a másik fejéhez vágni egy vita hevében, amiért aztán utólag a fejét fogja, és valamennyien tudjuk, hogy erre „komolyként” reagálni nem valami okos dolog. A gyerekek is ugyanúgy használják ezt az eszközt, ők viszont, mivel függő pozícióban vannak tőlünk, ha lehet, még keservesebben megbánják és szégyellik utána.
Ez persze nem azt jelenti, hogy ne kéne megbeszélni. De a gyerek dühének kondicionálásában is segít, ha megtanulunk rá higgadtan reagálni. Ne vágjunk vissza. Jelezzük, hogy amit mondott, helytelen volt, és kérjük meg a korrekt kommunikációra. A vitás szituáció után pedig beszéljük meg vele, miért nem volt helyes, amit tett: bár megértjük, hogy az érzései elragadtatták, de…
Kezdeményezzünk asszertív kommunikációt!
Engedjünk neki. Ez nem azt jelenti, hogy feladjuk a pozíciónkat- hanem hogy együtt, közösen kitalálunk egy olyan megoldást, ami mindenkinek jó. Persze minden gyerek tud megveszekedett hisztit csapni hülyeségek miatt is, de általában van egy olyan ok a vitára, amire ha sikerül visszajutnunk, könnyebben ki tudjuk kerülni.
Néha egészen megdöbbentő apróságokon pöccennek be, ami az általunk követelt megoldásnak csak részeleme, számukra viszont fontos. Azt azonban, hogy megértsük egymás álláspontját, csak megfelelő, higgadt kommunikációval lehet elérni. Magyarázzuk el neki: szeretjük, és nem azért vagyunk itt, hogy ártsunk neki, hanem hogy megértsük, és kitaláljunk egy közös megoldást.
Deal és béke
Zárjuk le a vitát egy ponton. Vonjuk le a következtetéseket. Higgadtan beszéljük meg vele, hogy viselkedett. Egyezzünk meg. Béküljünk ki. És ne térjünk vissza rá többet.
Kérjünk bocsánatot!
Nagyon fontos, hogy ha elragadott a hév, és mi sem viselkedtünk megfelelően, beszéljük meg vele ezt is . Az ő tetteitől TELJESEN függetlenül! Az nem bocsánatkérés, hogy „azért üvöltöztem veled, mert ilyen rossz gyerek vagy”. Ismerjük el, ha átléptük a határt, magyarázzuk el, hogy amit tettünk helytelen volt, tőlünk, felnőttektől sem normális, vagy elfogadható!!!! És ígérjük meg neki, hogy arra törekszünk, hogy ez ne forduljon elő többet.
