Van két fontos szabály , ami segít a gyereknek, mikor kell segítséget kérni a szülőtől, de nem ijesztő a számára. Védjük meg a zaklatástól!
Minden szülő réme, hogy a gyermeke valamilyen erőszakos bűncselekmény áldozatává válik. Az ember lelki szemei előtt a téma kapcsán olyan képek merülnek fel, amint a gyereket betuszkolják egy autóba és elrabolják, de a valóságban sokkal gyakoribb, hogy a bántalmazás, az erőszak a gyermek környezetében lévő személytől jön, sőt, gyakran nem egyértelmű a poronty számára, hogy ez most annak számít-e.
Amikor valakit megaláz a tanítónő az osztály előtt, amikor a szükségesnél több érintéssel „segít” a gyakorlatban a tornatanár, amikor a rokon vagy családi barát túl bizalmasan „fejezi ki a szeretetét”, akkor a gyerek csak azt tudja, neki nem esett jól, ami történt, zavarba ejtő, kínos volt, de nem tudja, normálisnak számít-e, joga volt-e hozzá a másiknak.
A szexuális zaklatással, erőszakkal foglalkozó szakemberek kínálnak néhány bevált módot, ahogy segíthetünk a csemetének, hogy meghúzza a határokat, felismerje, hogy olyasmi történt vele, amit a felnőttnek, esetleg nagyobb gyereknek nem lett volna szabad megtenni vele, és merjen segítséget kérni. Valójában persze a családi légkör a legmeghatározóbb ebben, de jó, ha vannak ilyen konkrét kapaszkodóink, mert ezekről tudunk úgy beszélgetni a gyerekkel, hogy az nem ijesztő számára.
A fehérnemű szabály
Az egyik a fehérnemű szabály, ami azt jelenti, mondjuk el a gyereknek, senkinek nincs joga az ő engedélye nélkül a fehérnemű által fedett részekhez érni. Persze, ahhoz, hogy ez hiteles legyen, a szülő se csípjen a gyerek fenekébe, ha ő egyértelműen kifejezte, hogy nem szeretné, és nagy segítség, ha az orvosok is úgy vizsgálják a gyermeket (és ez nemcsak a fehérneműs részekre vonatkozik), hogy minden érintés előtt legalábbis tájékoztatják, mi fog történni, és az egész az együttműködés légkörében történik.
Egy anya mesélte, milyen rokonszenves volt számára, mikor a gyermekorvos a kislánya hasát vizsgálta, és az anyát kérte meg, hogy egy kicsit húzza lejjebb a fehérneműt, nem pedig ő tette. Erről az jutott eszébe a szülőnek, hogyha valaki azzal közelít majd lánya felé, hogy „ezt most lehúzom, ahogy a doktor bácsi is szokta”, azzal nem lehet majd megtéveszteni, mert az orvos sem tesz ilyesmit.
A jó és a rossz titkok
A másik jó tipp a szakemberek részéről, hogy beszélgessünk a gyerekkel arról, vannak jó és rossz titkok. A jók, mint például, mikor az ember titokban tartja, mivel fogja meglepni karácsonykor a testvérét, vagy, hogy kibe szerelmes. Ezeket kellemes hordozni. Rossz titok, ami szomorúságot okoz, ami olyan, mint egy nehéz súly az emberen. És a rossz titkokról bármikor beszélhet a szülővel, ők segíteni fognak.
Ez azért fontos, mert a molesztálók gyakran mondják, „ez legyen a mi titkunk”, de rosszabb esetben konkrét fenyegetéseket is társítanak mellé, hogy anyának, apának ezt nem szabad elmondani, mert... És itt jöhetnek érzelmi zsarolások és konkrét fenyegetések is. Valójában a nyomasztó titkok magányos cipelése sokszor nehezebb, fájdalmasabb, mint maga az esemény, azaz, az igazi trauma az, hogy a gyerek egyedül marad azzal, ami történt vele.
Különösen nehéz róla beszámolnia, ha olyasvalakit kellene „bemártania”, akit a család, a szülők szeretnek, elismernek. Esetleg eddig ő is jókat mesélt a korrepetáló tanárról, a kedves eladóról a sarki boltban, vagy ami még nehezebb: egy rokonról. Ő maga is küzd: bízott abban az emberben, nem érti, hogy lehet, hogy most bántotta őt az illető. És fél tőle, hinni fognak-e neki, hiszen anya és apa is mindig kedvesen mosolyog Béla bácsira, akkor miért hinnék el, hogy múltkor furcsán simogatta, miközben az ölébe ültette. Abban is elbizonytalanodhat, csak ő érezte magát rosszul, vagy tényleg rosszat tettek vele?
Ezeknek a helyzeteknek a megoldásához az egész szülő-gyerek kapcsolat a kulcs. Az, hogy mer-e beszélni a gyerek, azon múlik, hogy a mindennapokban hogyan reagál a szülő a felvetéseire, komolyan veszi-e őt, más helyzetekben feltétel nélkül mellé áll-e.
A legfontosabb nem is az, hogy mindig mindent elhiszünk-e a gyereknek, hanem, hogy komolyan vesszük-e a szavait, érzéseit.
Például, ha azt mondja a szerintünk vajszívű óvónőre vagy tanítónőre, hogy túl szigorú, természetesen nem kell megváltoztatnunk a véleményünket, hogy eszerint biztos mi ítéltük meg rosszul, de ne is legyintsünk rá, hanem fogadjuk el, hogy ő így érzi. Tehát legyen az az élménye a gyereknek, hogy a szülei számára van súlya a szavának, akkor is, ha az ő véleményük más, és hogy sosem mennek el egy lekicsinylő legyintéssel amellett, amit megélt.
A legfontosabb, hogy biztos lehessen benne, meg fogjuk védeni, az ő érdeke lesz az első, nem az, hogy mások mit gondolnak, vagy, hogy meg ne sértődjön senki a családra. Mivel talán maga sem érti, pontosan mi történt vele, bizonytalan, és a szülőktől várja az értelmezést, az élmény helyrerakását. Ezért sokat nyom a latba, milyen tapasztalatai voltak velünk kapcsolatban, figyelembe vesszük-e egy-egy helyzetben, hogy ő hogyan érzi magát, neki valami komfortos-e, biztonságban érzi-e magát.
Hiszen legyen szó megaláztatásról vagy szexuális abúzusról, az egyetlen, amit biztosan tud, hogy valami nem volt neki jó. Hogy igaza van-e, nem feltétlenül tudja. Ezért fontos, hogy higgyen benne, minden helyzetben számíthat a melléállásunkra, akkor is, amikor ő is hibázott vagy rossz volt.
Cziglán Karolina
pszichológus
