Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Nem mondom el, mi bajom, mit gondolok, mert TI úgysem értetek engem!
Akinek tizenéves gyermeke van, gyakran szembesül azzal, hogy a tini szerint őt úgysem fogják megérteni. „Nem mondom el, mi bajom, mit gondolok, mert Ti úgysem értetek engem!” A szülőnek persze nem esik jól, hogy nem szavazzák meg neki a bizalmat, de az is fájhat, hogy látja, gyermeke tényleg magányos, tényleg elszigeteltnek érzi magát. Van, aki meg is fogalmazza, hogy ő különc, vagy, hogy az a benyomása, mintha másik bolygóról érkezett volna, mint a többiek. Leginkább: mint a családja. Sajátos kamaszkori látásmód ez, amiben a többiek, a „ti” közös masszává olvad össze.
De miért is érzi magát másnak a tizenéves, és mit kezdjen ezzel a szülő – ha kell egyáltalán kezdeni vele valamit? A „marslakóérzésnek” érthető okai vannak kamaszkorban. Részben az elszigetelődésről, a magányosság érzéséről szól ez, részben viszont valamiféle különlegesség, vagy akár kiválasztottság érzésről. Ebben az életkorban még ez is belefér!
A tizenévesek általában átélik a magányt, még akkor is, ha elég jó a családjuk, ha tudnak otthon beszélgetni a szüleikkel, és ha vannak barátaik. A különcség vagy földönkívüliség érzésének forrása az identitáskeresés, ami ennek az időszaknak legfőbb feladata. A gyerek megkérdőjelezi az addigi, magától értetődő világkép helyességét, és új ötletekkel játszik el gondolatban. Ebbe szélsőségek is beleférhetnek, legalábbis addig, míg a gyerek nem lesz valamilyen destruktív ideológia rabja tartósan. De az, hogy gondolatban eljátszik a gyerek a felnőtt értékrend szerint hajmeresztő ötletekkel, az belefér. Vagy, hogy elbizonytalanodik olyan alapvetésekben is, amiket a felnőtt világ nem szokott megkérdőjelezni.
Miközben a gyerek megéli ezeket az intenzív, fantáziadús gondolati áramlásokat, az is tudatosul benne, hogy mások ilyenekről nem szoktak beszámolni, hogy a külvilág furcsállná, ha belelátna a gondolataiba. Ebből fakad az az érzés, hogy ő másmilyen, őt biztosan nem értenék meg, és az is, hogy a felnőtt világ tulajdonképpen unalmas, képmutató, hiszen csak az érdekli őket, hogyan teljesítsék a feladataikat, hogyan feleljenek meg a társadalmi elvárásoknak (amiket a tini épp megkérdőjelez), illetve hogyan érezzék jól magukat, mikor pihennek. Azaz fantáziátlanok, sivárak, egyformák, felszínesek. És nem értenék meg őt.
A „különc” gondolatok néha éppen világmegváló, idealisztikus képzetáramlások, amik arról szólnak, hogyan szerethetnék egymást az emberek, hogyan lehetne béke a földön. A szülők generációja viszont olykor megmosolyogja ezeket, azt jelzi vissza, nem érdemes ennyit foglalkozni ezekkel, megkérdőjelezi ezeknek a kérdéseknek a fontosságát, mondván, hogy „ne azzal törődj, amire úgysem vagy hatással, tanulj inkább, fiam”. Persze, hogy nem akarja hagyni a fiatal, hogy elvegyék a lelkesedését, inkább magába zárkózik, ezzel is védve magát a formálódó értékrendje elleni túl korai kritikákkal szemben.
Ugyanakkor a különcség érzésének van olyan funkciója is, hogy növeli az önbecsülést. Ezzel a megkülönböztetéssel, elhatárolódással az ember egy kicsit mások fölé is helyezi önmagát. „A többiek egyformák, én viszont különleges vagyok” – van ebben ilyen érzés is. És megbújik ebben az a remény, hogy vannak titkos képességek, egyfajta kiválasztottság, ami talán még nem bukkant felszínre, és nem tudnak róla a többiek, de érzi a fiatal, hogy ott rejlik benne.
Ha egy felnőttnél tapasztalunk hasonló gondolkodást, az aggodalomra ad okot, és azt mondjuk, nárcisztikus az illető. De a kamasz időszaknak normális, sőt, szükséges élménye ez. Jó, ha a gyerek kíváncsi önmagára, ha elhiszi, hogy különleges (hiszen tényleg az, mint mindenki), még ha ennek az is az ára, hogy átmenetileg kissé leértékel másokat. Ez szükséges ahhoz, hogy megélje, ő valamilyen, egy individuum, egy értékes személy, akiben sok erőforrás, lehetőség lapul. És jó, ha a szülő meg tudja erősíteni ebben: nem abban, hogy jobb, mint mások, de abban igen, hogy értékes, hogy benne rejtik az, ami szükséges a boldog, tartalmas, hasznos élethez.
Előfordulhat, hogy a szülőt irritálja a hozzáállás, hogy ennyire titokzatosnak, különlegesnek, meg nem értettnek éli meg magát a gyermek. Zavarja, mert egyrészt ez kritika vele szemben, aki ezek szerint nem képes őt eléggé érteni, másrészt érezheti pökhendiségnek, hiszen, miközben a kamasz különlegességét hangsúlyozza, aközben éppen, hogy sok szempontból egyformává válik, például csupa feketében jár, füstölő illat borítja a szobáját, és újabb lyukakat szúrat a fülébe. Szülői szemmel ez is egy sablon, legfeljebb más, mint a felnőtt generációé.
Mégis, jó, ha a szülő tud rezonálni a különlegességtudat értékes oldalára is. Ijesztő lenne, ha egy tizenéves nem vágyna másra, csak hogy magáévá tegye az uralkodó társadalmi szerepeket! Örüljünk neki, hogy többet akar, hogy nem elégszik meg azzal, amit az elődei elértek! Hiszen mi is többet remélünk tőle, mint hogy betagozódjon a világba: azért neveljük, szeretjük őket, hogyha lehet, egy kicsit jobbá tegyék azt, és ehhez kell, hogy úgy is tudjanak rá nézni, mint „marslakók”, azaz ne fogadják el kritika nélkül, amit látnak, és gondolkozzanak szabadon, szabadabban, mint a szüleik. Reméljük, megőriznek valamit ebből felnőtt korukra is.
Cziglán Karolina
pszichológus
