Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Azt gondolnánk, dicsérni egyszerű. Holott visszájára is fordulhat a dolog. Dicséretet sokféleképp megfogalmazhatunk, és számos rejtett üzenete lehet.
A tizenéveseknek általában ingatag az önbizalmuk. Ez a kor az identitás kimunkálásának időszaka, és az életkorukból fakad, hogy még nem rendelkeznek olyan kidolgozott énképpel, amilyen egy felnőttnek lehet. Ezért fontos, hogy milyen szülői támogatást kapnak: hogy megerősítik vagy elbizonytalanítják őket.
A tini önbizalma valójában nemcsak az elhangzott mondatokon múlik, hanem sokkal korábbi gyökerei vannak, tehát a szülő csak korlátozottan befolyásolja azzal, ahogyan a kamaszévekben beszél vele. De ez is sokat számít!
Csak tudni kell, hogy legalább ennyire fontos az egész családi légkör, hogy a legkisebb metakommunikatív rezdülésekkel a születésétől fogva mit közvetítenek a gyerek felé, mi van a levegőben: „elégedettek vagyunk veled, örülünk neked” vagy „szégyenkezünk miattad, csalódást okoztál”.
Mégis érdemes tudatosan is odafigyelni, mert előfordul, hogy a szülő valójában büszke a gyerekére, és szeretné is támogatni, de a legjobb szándék mellett úgy dicséri vagy úgy biztatja, hogy az ellenkezőjére fordul.
Azt gondolnánk, dicsérni egyszerű, a lényeg, hogy jó sokat kapjon belőle a gyerek. Holott lehet úgy dicsérni, hogy épül tőle a személyisége, de visszájára is fordulhat a dolog. Egy dicsérő mondatot sokféleképp megfogalmazhatunk, és számos rejtett üzenete van.
Lehet például tekintélyelvűen dicsérni, amivel a kettőnk közötti hierarchiát erősítjük. Hogyha a dicséret egyben minősítés, címkézés, és az van benne, hogy „azért vagy jó, mert én így látom”, akkor ebből következik, hogyha a tekintélyszemély egyszer csak megváltoztatja a véleményét, akkor bármikor visszavonhatja a dicséretet. Jobb, ha a teljesítményt dicsérem, az más, mert azt ő hozta létre, azaz magának köszönheti, és nem elvehető.
Emellett azt is kimutatták, hogy az új kihívásoktól jobban tartanak azok a gyerekek, akiknek a tulajdonságaikat dicsérik, azaz elkezdenek tőle félni, hogyha kudarcot vallanak valamiben, kiderül, hogy mégsem olyan okosak, ügyesek. Azonban, akiket azért dicsértek, mert komoly erőfeszítést tettek egy célért, és ez meghozta az eredményét, azok legközelebb még nagyobb elánnal vetik magukat a feladatba. Ugyanis így az ő kezükbe került a kontroll, érzik, hogy rajtuk múlik, sikert érnek-e el.
A tekintélyelvű, illetve címkéző dicséret ellentéte az olyan szubjektív visszajelzés, ami nem arról szól, „ilyen vagy, mert én eldöntöttem”, hanem, hogy nekem mit jelentesz, mit ad nekem, amit csináltál. Például „nagyon megérintett ez a kép, amit festettél” vagy „meghatódtam, mikor hallottam, ahogy játszol a zongorán”. A fiatal átérzi, hogy tud olyat nyújtani, ami a másik ember számára jelent valamit, azaz képes arra, hogy hatást váltson ki.
Baj-e, ha szépnek, okosnak, ügyesnek nevezzük a gyereket? Erre visszakérdezhetne valaki: ha valaki szereti a gyerekét, egyáltalán elképzelhető-e, hogy ne nevezze annak? Bár vannak azok a kísérletek, amik eredményei valóban az erőfeszítés hangsúlyozását hozzák ki győztesnek, de érdemes arra is gondolnunk, ugyanannak a szókapcsolatnak nagyon más jelentése lehet aszerint, hogyan mondjuk, és mire gondolunk.
Az „okos vagy” lehet egy elvárás, ami nyomasztja a gyereket: „okos vagy, te ezt meg tudod csinálni, elvárom, hogy megcsináld” – csenghet így. De úgy is: „okos vagy, folyton rácsodálkozom, milyen jó gondolataid vannak, élvezem a szellemességedet”. A „szép vagy” jelentheti, hogy „gyönyörködöm benned, örülök, ahogy rád nézek”. Ez így nem olyan nyomasztó, ugye?
Az önbizalom kapcsán a másik fontos kérdés, hogyan támogassuk a fiatalt, ha valami problémája van, adjunk-e tanácsot, mennyire segítsünk. Az alapvető cél, hogy ne közvetlenül lépjünk közbe, ne oldjuk meg helyette, amit ő is tudna, hanem inkább a kompetencia érzését erősítsük. Ez azt is jelenti, fokozatosan elengedjük a kezét bizonyos feladatokban, még akkor is, ha ezzel kockáztatunk egy rosszabb jegyet, eredményt.
De meg kell élnie, hogy felelőssége van a feladataiban, hogy rajta múlik, sikerül vagy sem. Ha a szülő kezében tartja a kontrollt, ellenőrzi, megvan-e a lecke, be van-e minden pakolva stb., akkor a gyerek felelősségérzete önmagától nem fog szárba szökkenni. Ez viszont a motivációját is csökkenti.
Sokan nem gondolnak bele, hogy a túl sok tanács is elveheti az ember önbizalmát. A tanácsadásban benne van, hogy „én vagyok az okos, aki tudom, te pedig, aki nem tudnád magadtól, kis béna”. Több értelme van, ha kérdésekkel segítünk a gyereknek, hogy egy-egy döntési helyzetben kidolgozza a saját szempontjait. Ha például már fontolgatja, milyen irányban tanulna tovább, jobb, ha megkérdezzük, mi lenne fontos számára a leendő munkájában, miben érzi jól magát, mit utálna, mintha egyszerűen azt mondanánk, „szerintem ide vagy oda jelentkezz”.
A kamaszkor különösen kényes időszak abból a szempontból, hogy a fiatalok tiltakoznak a kontrolláló támogatás ellen. Akár meg is sértődhetnek a rosszul tálalt dicséreten. Ha ez történik, az nem azt jelenti, hogy a szülő véleménye ne számítana nekik, csak lehet, hogy érdemes másképp megfogalmazni.
Cziglán Karolina
pszichológus
