Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mivel dolgozni bele nem lehet, vagy másodpéldányt vesznek a szülők, vagy fénymásolgatják az oldalakat, hogy lehessen karikázni, aláhúzni, beleírni.
Eleinte még jó ötletnek tűnt a tartós tankönyvek rendszere, mostanra azonban kiderült, hogy már megint nem tudnak őszintén lelkesedni az érintettek. Ami így elsőre értelmetlen fanyalgásnak tűnik, mert mit lehet annak nem örülni, hogy a gyerek ingyen kapja a tankönyveket? Azután év végén visszaszolgáltatja az iskolának, hogy a következő gyerek is megtanuljon belőle olvasni, vagy megértse a víz körforgását. A betű ugye nem fogy el attól, hogy olvassák, és még spórolunk is a valaha szebb napokat látott magyar oktatásnak/a családnak, otthon meg úgyis csak kerülgetnénk a nyakunkon maradt, soha többé nem használt tankönyveket.
Hát igen, ez elég szépen hangzik, és nincs is azzal semmi baj, ha az eldobható tárgyak társadalmában a gyerekek valahogy mégis megtanulnak kicsit vigyázni a holmijukra. Csak hát sajnos vigyázni, azt lehet, hogy megtanulnak a könyvre, de sajnos a benne lévő tananyagot már nem tanulják meg. Márpedig a tankönyvnek mégiscsak ez lenne a funkciója, ugyebár.
Három éve vezették be a tartós tankönyveket, az új rendszer lényege, hogy az iskola megveszi, könyvtári állományba helyezi, majd kiosztja a megfelelő évfolyamnak. A gyerekek egész évben (vagy amíg szükség van rá), használják, végül hibátlan állapotban visszaszolgáltatják, hogy a következő évfolyam is tanulhasson belőlük. Ezzel van az első gond, a hibátlan állapottal.
Csak éppen dolgozni nem lehet benne
Mert például a kis elsősök olvasókönyve is tartós tankönyv, márpedig több, általunk megkérdezett tanító egybehangzóan állítja: nem lehet úgy olvasást tanítani, hogy a gyerek nem karikázhatja be az éppen aktuálisan tanult betűt, nem jelölhetik a szótaghatárt, vagy nem húzhatják alá azokat a szavakat, amelyekben benne van az a bizonyos betű. És még sorolhatnánk, márpedig a tartós tankönyvben nem szabad dolgozni, nem lehet beleírni, mert akkor ki kell fizetni.
Hoppá, máris találtunk egy újabb iskolai stresszforrást. Györgyi gyereke szinte minden nap hoz haza az iskolából tartós könyvvel kapcsolatos sztorit: a gyerekek egymást riogatják, hogy ki kell majd fizetni, sőt szívatásnak is kiváló, ha valaki véletlenül meg találja jelölni a házi feladatot a tartós tankönyvben. Egyébként nagyjából ezer forintos tételről van szó, ennyibe kerül egy ilyen könyv. A frászt hozni a pénzügyi kérdésekben még nem egészen tájékozott hétévesekre viszont pont alkalmas. Ráadásul az év folyamán nem is igazán tudnak hozzászokni, hogy nem írhatnak a tankönyvbe, mert a másik részük viszont saját, és nem tartós tankönyv.
Éppen ezért Györgyi lányának az osztályában a szülők úgy határoztak, hogy megvásárolják inkább ezeket a könyveket – vagyis megrendelik a cserepéldányokat. Az iskola példányait ugyanis, mivel azok ugye könyvtári állományban vannak, vissza kell szolgáltatni. A tanítók ekkortól fellélegeztek: végre nem azzal megy el az óra, hogy lediktálják a tanulnivalót, csak mert a tankönyvben a lényeget aláhúzni, kiemelni nem lehet. Azelőtt az óra vagy diktálással ment el, vagy a gyerek egy betűlevesből, otthon silabizálhatta ki önállóan, hogy mit kell tudni. Márpedig egy második-harmadik osztályosnál korántsem magától értetődő, hogy ez valóban össze is jön.
Adrienn fiának osztályában más megoldást találtak a problémára: a tartós olvasáskönyv aktuálisan vett oldalait kifénymásolták, és a könyv helyett a fénymásolt papírokra dolgoztak a gyerekek, ott lehetett karikázni, aláhúzni, elválasztani és beleírni. A fénymásolatok meg tantárgyanként mappákba gyűltek a táskában, ami így lett év végére még két kilóval nehezebb, mert persze mindenből hordani kellett a becses könyvtári példányt is.
Más bajok is vannak
Meséltek szülők olyan sztorit is, hogy teljesen leharcolt, szétesett hittankönyvet osztottak ki a nyolcéves gyerekeknek, sőt, arról is hallottunk, hogy akkor is ki kellett fizetni év végén a tartós tankönyvet, ha a szülő a ragasztócsíkkal beleragasztotta a borítást a könyvbe. Mert borítani valahogy muszáj, anélkül mégis hogyan írja rá a gyerek nevét? A be nem ragasztott borítás pedig naponta leesett. „Mondjuk ezt mondhatták volna korábban is, hogy év végén úgyis meg kell venni a könyvet, mert akkor nem stresszelt volna a gyerek, hogy jaj, beleírt, jaj, elfelejti, hogy mi a lecke, hanem nyugodtan dolgozott volna bele” – háborgott Rita.
Eddig tényleg ingyen volt. Eddig
Az extra csavar még csak most jön a történetben: a nagycsaládos Erikáéknak eddig is ingyen járt az összes tankönyv, amióta viszont tartósak is vannak közte, amiket a rutinos tanárok már jó előre megvásároltatnak, már ők is fizethetnek a könyvért. Vagyis a nagy takarékoskodással éppen azt érték el, hogy most már azoknak is fizetni kell a tankönyvekért – persze nem hivatalosan, csak praktikusan – akiknek eddig ingyen járt.
Egyébként nyilván vannak olyan könyvek – például a történelem atlasz, vagy a földrajzi atlasz, amelyeket négy éven át használ egy gyerek, ezeket tényleg érdemes tartós könyvként kezelni. Más kérdés, hogy egyrészt ezeket már harminc éve is négy éven át használták a diákok, másrészt viszont ennyi idő alatt a többi tartós könyv értéke is nullára fut, vagyis, végül is mindegy, hogy hogyan kezelik.
