Az, hogy tizenéves korában gyakran felcsattan a gyerek, és sokszor úgy tűnik, mintha dühös lenne, nem jelenti, hogy elszúrták a gyereknevelést.
Szülő tervez, kamaszkor végez, legalábbis ami a tiszteletteljes, nyugodt, egymáshoz jóindulattal forduló kommunikációt illeti. Nem az ijesztgetés a cél, inkább a megnyugtatás: az, hogy tizenéves korában gyakran felcsattan a gyerek, és sokszor úgy tűnik, mintha dühös lenne anyjára, apjára, noha erre semmi konkrét oka nincs, nem jelenti, hogy elrontottak bármit is. Nem jelenti, hogy valamivel megbántották, hogy csapnivaló szülők, akik elszúrták a gyereknevelést.
Sok szülő számol be kétségbeesetten, hogy minden elképzelhető taktikát kipróbált a tizenévessel, de így sem tudja elkerülni, hogy rendszeresen megsértődjön a gyerek, ráförmedjen, vitát generáljon a semmiből. És itt nem azokról a családokról van szó, ahol tényleg hibádzik valami, és a gyerek kétségbeesetten próbálja megértetni a szüleivel, mi nem jó. Hanem az eléggé jól működő családokról is, ahol jó a kapcsolat a szülők közt és a gyerekekkel is, azaz van élő, működő kommunikáció, tudnak normálisan is beszélgetni (ha mindenki olyan hangulatban van), akár még meg is ölelik, puszilják egymást, sőt, az is előfordul, maga a tini jön rá, túllőtt a célon, és ő megy oda anyához, apához, simogatja meg a vállát, és a maga módján valahogy bocsánatot kér. Azaz van igazi szeretetkapcsolat, és mégis elkerülhetetlennek tűnik, hogy a másnap elteljen egy újabb ütközés, mordulás, veszekedés nélkül.
Vajon miért van az, hogy hiába próbál akármennyire is odafigyelni a szülő, hogy megértse, mi a gyerek baja, és miért hiábavaló minden próbálkozás: belemenni a vitába, visszasértődni, zen nyugalommal szemlélni az eseményeket, ignorálni, viccelődni, szigorúskodni stb.?
Azért, mert a gyerek nem arra van megsértődve, ami ma vagy tegnap történt, hanem a saját, gyermeki, naiv, idealizált világképét és szülőképét bontja le éppen. A kisgyerek számára anya és apa mindenható, és alapvetően tökéletes, még akkor is, ha egyébként nagyon tud haragudni, mikor nem az történik, amit ő akart. Akkor is meggyőződése, hogy a szülei különleges tudás és hatalom birtokosai, sőt, hiába dühös a csemete apróságok miatt, felnőtt nézőpont szerint védhetetlen helyzetekben is megőrzi azt a hitet, hogy a szülei alapvetően jók, jót akarnak. Ha apa elhagyta a családot, és egyre kevesebbet látogatja őket, akkor szentül elhiszi, csak nagyon elfoglalt szegény (persze, ezzel önmagát is védi), ha anya minden este be van rúgva, akkor is talál neki felmentő érvet.
Ha a szülőnek nincsenek is a fentihez mérhető hibái, egyszerűen csak egy esendő ember, egy jó, de tökéletlen szülő, akkor is megviseli a gyereket, és megjelenik a kapcsolatban is annak a feszültsége, mikor egyszer csak elkezd kinyílni a szeme a valóságra. Sőt, sajnos elsőként nem a valóságot látja, hanem a másik oldalt, mindazt, amit addig nem vett észre, a hibákat, alaposan felnagyítva. Azaz a rózsaszín szemüveg helyére fekete kerül. Lehet, hogy semmi rosszat nem követett el az anya, az apa, minden bűne az, hogy nem azonos azzal az idealizált képpel, amit addig fenntartott magában a gyerek. Nem tökéletes, nem mindenható, nem tévedhetetlen.
Rosszul esik a szülőnek, mikor olyasmiért büntetik, amiben nem vétkes. Ő ugyanis sosem állította, hogy tökéletes. A gyereknek viszont szüksége volt rá, hogy felemelje, mert így ő is biztonságban érezhette magát. Egy pici és törékeny gyereknek kell, hogy odabújhasson anyához, apához, aki megvédi, aki mindent tud, és mindent megold.
A tizenéves elkezdi elbírni, kibírni azt a tudást, hogy ez nem is egészen így van. És észreveszi, mikor például a szülő gyáván viselkedik egy helyzetben, és rájön, nem biztos, hogy mindig feltétel nélkül számíthat a védelmére. Ettől persze dühös lesz. Vagy kinyílik a szeme rá, hogy a szülei gyengébbek, mint gondolta, nem mindig tartják be, amit elhatároztak, például képtelenek ellenállni a drágább kanapé megvásárlásának, miközben spórolást fogadtak. Tőle bezzeg elvárják az önuralmat, hogy tanuljon, mikor TV-zni lenne kedve. Észreveszi az ellentmondásokat abban, amit a szülő hirdet, és ahogy viselkedik. Ellentmondások márpedig mindenkinél vannak, kisebbek vagy nagyobbak, hiszen ez emberi dolog. Emiatt is dühös.
De ő sem érti magát, nem tudja megfogalmazni: „Haragszom rád, mert mégsem olyan vagy, mint amilyennek hittelek, és nem tudom, elég vagy-e így ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam veled, és hogy felnézzek rád.” Valami ilyesmi lenne, ha mindent értene, és őszintén el is mondaná. De ő sem tudja igazán, mi zajlik benne, ezért csip-csup ügyeken pattannak ki a feszültségek.
Mit tehet a szülő? Legfőképp, hogy elfogadja, ez ilyen időszak, ezen át kell menniük. Ha túljutnak rajta, lekerül a sötét szemüveg is, és kialakul egy reálisabb kép, amiben már elfogadhatók a szülői hibák, és a jó tulajdonságokat is újra észreveszi a gyerek. Ezt a folyamatot nagyban megkönnyíti, ha nem próbál tökéletesnek tűnni, nem sértődik meg a gyermek kritikáin, hanem komolyan véve a véleményét igyekszik elfogadni, hogy igen, ez is ő, még ha most egy kicsit szigorú is a megfogalmazás.
Cziglán Karolina
pszichológus
