Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Csak tudni kell, hogyan közelítsen a szülő, és milyen csapdákat kerüljön el. A pszichológus tanácsai.
Embert próbáló kihívás a gyerek tizenéves korában, hogy megmaradjon a kommunikáció. Méghozzá az érdemi kommunikáció, amiből kiderül az is, hogy van a gyerek, mi foglalkoztatja, rendben van-e. Nem pedig csak az, hogy hányast kapott, és mennyi zsebpénzre lenne szüksége. A párbeszéd, amiben szó van érzelmekről is, azért fontos, mert ez tartja életben a kapcsolatot, és ezzel lehet megelőzni sok kamaszkori bajt.
Valójában, egyedül ezzel lehet megelőzni! Az ellenőrizgetésnek, kontrollálásnak és egyéb eszközöknek igencsak korlátozott a hatása. Ha valaki szeretné, hogy ne fogyasszon drogot a gyerek (vagy legalábbis időben kiderüljön, ha segítségre szorul ez ügyben), hogy ne keveredjen felelőtlen szexuális kalandokba, hogy tudjon róla, ha nem érzi magát jól a közösségében, akkor ezekre az egyetlen igazi garancia, ha valós kapcsolatot tart a gyerekkel.
Ez nem mindig könnyű, hiszen a tini gyakran csak odamond valamit, néha olyasmit, aminek a szülő érzése szerint inkább a bántás volt a célja, mint egy párbeszéd elindítása. De ezekből is ki lehet indulni! Csak tudni kell, hogyan közelítsen a szülő, és milyen csapdákat kerüljön el.
Többféle kommunikációs és terápiás irányzat foglalkozik azzal, hogyan lehet „hatékonyan” kommunikálni, ami ebben az esetben azt jelenti, úgy, hogy felszínre kerülhessenek az igazi szükségletek, érzelmek, hogy a két fél valóban összekapcsolódhasson.
Ezek mindegyike hangsúlyozza az énközlést, tehát azt, hogy fogalmazzuk meg, mi van bennünk, számunkra mit jelent egy esemény. Ne pedig arról beszéljünk, mi helyes, ki hibázott, kinek van igaza. Azaz a szubjektív nézőpontunkat mondjuk el úgy, hogy közben a másik is érzi, hogy az ő nézőpontját ugyanúgy tiszteletben tartjuk. Sokféle technika, például az Erőszakmentes kommunikáció ad részletes útmutatást. De nézzünk a legfontosabb szem előtt tartandó szempontokat, és azt is, minek az elkerülésére érdemes odafigyelni!
Mit ne tegyünk?
Ha a gyerek megfogalmaz valamilyen kritikát, például, hogy „rám itt senki sem figyel”, próbáljunk meg nem megsértődni, vagy legalábbis túllátni a megbántottságunkon. Lehet, hogy rosszul esik a mondat, és máris védekeznénk, sorolnánk, hány helyzetben odafigyeltünk, de ebből csak meccsezés lesz, ami arról szól, ki látja helyesen a kérdést, és végül mindenki úgy fogja érezni, nem értették meg őt.
A védekezés mellett a támadás a másik tipikus reakció, mikor a szülő rákontráz, és megpróbál valami még bántóbbal visszavágni. Vagy olyasmivel, ami kikerüli a lényeget, azt, hogy a gyerekben van valami szomorúság, hiányérzet, amit szeretne a szülő tudtára adni. „Majd figyelünk, ha nem ilyen stílusban beszélsz velünk!” – mondja például, mert benne is sok a feszültség. Csakhogy ez nem indítja el a párbeszédet.
És mit igen?
Első körben érdemes továbbkérdezni, azaz információt gyűjteni. Információt, de nem adatot: olyan tudást, ami segít megérteni a gyereket. Hogy értette ezt, miből érzi, mi zavarja... Ez akkor működik, ha a szülőt tényleg érdekli, és ha elsőre nem is tetszett neki, amit hallott, nyitott rá, hogy megértse, mit szeretett volna kifejezni a gyerek.
Aztán, ha összeállt valamiféle kép, akkor jó, ha megfogalmazzuk a saját szavainkkal, ahogy a gyerek által mondottakat értettük. Ez lehetőséget ad a tisztázásra, ha félreértettünk valamit. Mondjuk, összefoglalhatja a szülő: „Hogyha jól értem, hiányolod, hogy igazán odafigyeljünk rád, és úgy gondolod, minket csak az iskolai teljesítményed érdekel, az igazi személyiséged nem, és ez nagyon bánt téged.”
Jó, ha még ekkor is meg tudja állni a szülő, hogy vitatkozzon. Lehet, hogy méltatlannak tartja ezt az olvasatot, és ő egész másképp látja, de akkor lesz párbeszéd, ha hajlandó elidőzni a gyerek látásmódjának megértésénél, és nem jön rögtön a saját verziójával.
Végül, sokan elfelejtik, hogyha valamit megbeszélünk, az még nem jelent megoldást, az is kérdés, hogyan lehetne változtatni. „Miből éreznéd, hogy figyelünk rád?” – teheti fel a kérdést a szülő. Lehet, hogy erre kapásból az lesz a reakció, hogy „Hát abból, hogy figyeltek rám!”, de ragaszkodjunk a konkrét, megvalósítható kéréshez! Kiderülhet, hogy abból, hogyha mesél valamit, nem tereljük el a szót, és nem kezdünk a kistestvéréről beszélni. Vagy abból, hogy őrá nézünk, nem pedig fél szemmel a monitorra. Vagy abból, hogy meghallgatjuk, anélkül, hogy rögtön kéretlen tanácsokkal látnánk el.
Ha a szülő szeretne változást a kapcsolatban, akkor neki kell kezdenie: ő az, akinek türelmesen ki kell bogoznia, mit szeretne a kamasz, milyen érzések, szükségletek vannak a néha bántó, néha ügyetlenül megfogalmazott szavak mögött. De ha belelendültek, természetesen a szülő is kap majd teret, ő ugyanúgy elmondhatja a saját szempontjait. Az a fiatal fogja nyitott fülekkel hallgatni, aki maga is érzi, hogy meghallgatták.
Cziglán Karolina
pszichológus
