Sok szülő előre fél, mások akkor rettennek meg, ha eljön. A pszichológus arról ír a héten, milyen szülő kell az elviselhető kamaszkorhoz.
Ha két régi ismerős összefut az utcán, és egyik megkérdezi a másiktól: „Hogy van a gyerek?”, mire ő úgy felel: „Hát, kamaszodik!”, nem is kell, hogy különösebben gondterhelt arccal mondja ezt, rögtön érteni fogja a másik, hogy ez inkább problémákat, gondot és feszültséget jelent, mintsem azt, hogy jól vannak. Ha úgy fogalmaz, „nagyon kamasz már!”, akkor még inkább egyértelmű a közlés. Holott csak egy semleges állítás hangzott el. De már maga a korszak elnevezése rosszul cseng. Sok szülő előre fél, hogyan fogja venni az akadályt, és ha választhatna, kitolná az addig tartó időszakot, vagy átugorná az egészet. De vajon miért félnek tőle ennyire?
A kamaszkorhoz gondolatban társítunk egyfajta hirtelen jövő, kiszámíthatatlan változást, ami aztán hullámokban csap fel: magyarán a gyerek hol olyan, mint rég, hol előtör belőle a vadállat. Az egészet még ijesztőbbé teszi, hogy emögött biológiai változás is áll, azaz nem bízhat benne a szülő, hogy ha elég ügyesen neveli a csemetét, akkor valahogy megússza a dolgot. Tovább ront a helyzeten, hogy a serdülőkor egyben valamiféle eltávolodást is jelent, amit nem minden szülő fogad jó szívvel, ráadásul az egész a felnőttkorba torkollik, azaz nem várható, hogy a gyerek idővel lecsillapodik, és minden visszatér a normális kerékvágásba.
Aztán sokaknak eszébe jut még a tiszteletlenség, az, hogy a gyermek ebben a korszakban már el fogja utasítani az alá-fölé rendeltséget, ha úgy tetszik neki, figyelmen kívül hagyja a szülői szót, hülyének nézi anyját, apját, sőt, kínosnak érzi őket. Aztán ott vannak a veszélyek: az alkohol, a drog, a szexuális úton terjedő betegségek, nem kívánt terhesség.
Lehet ijesztő az is, hogy lazul a kontroll, és kevésbé tudja az ember megvédeni a kölyköt. És ez nemcsak arra vonatkozik, hogyha felelőtlen a csemete, hanem, hogyha mások bánnak vele rosszul. Például, ha nem talál barátokat, vagy szerelmi csalódás éri. Ez megtörténhet korábban is, de egy hétévest még könnyebben vigasztal meg a szülő, a tizenhárom évesnek már kevés, ha anya és apa nagyon szereti, de lepattintotta a vágyott fiú vagy lány.
Félelemből tehát akad bőven. Kinél ez, kinél az erősebb. Persze, ebben is van, aki lazábban áll hozzá, és bízik a gyermekében, önmagában és a kapcsolatukban, és ezekre alapozva azt reméli, valahogy ebből az időszakból is kihozzák a legjobbat. Hogy kinek a hozzáállása megalapozottabb: az attól függ, mit várunk a tinikortól, és milyen korlátaink vannak szülőként.
Egyszerű lenne azt mondani, ha jó volt a kapcsolat a gyermekkorban, akkor jó eséllyel így marad akkor is, ha serdül a gyermek. De nem egy szülő tapasztalata, hogy másképp van: szerintük nekik kitűnő volt a kapcsolatuk, a kamaszkorban pedig minden elromlott. Csakhogy ilyenkor, ha megnézzük azt a korábbi remek kapcsolatot, gyakran kiderül, az nagyban a szülői kontrollra és a gyermeki alkalmazkodásra épült.
Azaz nem biztos, hogy érzékenyen ráhangolódott a szülő a gyerek személyiségére, és az sem biztos, hogy kialakították, hogyan lehet egyezkedni, ha mást akarnak, hogyan lehet ütközni, majd tisztázni és békülni, hogyan lehet elviselni a konfliktusokat, megélni a haragot úgy, hogy közben azt is megtapasztalják, az nem jelenti a kapcsolat végét.
Ha mindezt megélik együtt a legkisebb kortól kezdődően, akkor megalapozott a remény, hogy a serdülőkorban is sikerül majd szót érteniük. Lehet, hogy nagyobb amplitúdója lesz egy-egy vitának, de mögötte ott húzódik egy csomó élmény arról, hogy a múltban is sikerült megoldani. Azonban, ha a „jó” kapcsolat azon alapult, hogy a szülő irányított, a gyerek pedig minden helyzetben szót fogadott, alkalmazkodott, akkor bizony nehéz napok várhatnak mindannyiukra. Hiszen ez a felállás fel kell, hogy boruljon, ha elkezd önállósodni a gyermek. Ezek a szülők szoktak nagyon megijedni, hogy az addig udvarias és kedves gyermekük micsoda drámai változáson esett át. Ilyenkor turbófokozaton kell pótolni mindannak a megtanulását, amit a szerencsésebb szülőtársak már korábban, akár kétéves korban elkezdtek.
Akkor lesz –viszonylag- könnyű a kamaszkor, ha az ember nem törekszik egy korábbi állapot fenntartására, hanem nyitottan és rugalmasan fogadja, hogy valami új jön, ami ettől még nem biztos, hogy rossz.
Érthető, ha az anyán, az apán eluralkodik a veszteség, a gyász érzése, és főleg azt látja, mi minden nincs már, ami korábban megvolt. Nyugodt, bensőséges beszélgetések, amikben ő a legfőbb bizalmas, felhőtlen kirándulások, ami nem a gyerek fintorgásáról és szemtelenkedéséről szól, hanem mindennek örül a szivárványtól kezdve a madárcsicsergésig. Ölelések, puszik, „anyuci, én a világon a legjobban téged szeretlek”-ek. Persze, hogy fáj, ha arra gondol az ember, ilyet talán sosem fog többet hallani, és talán sosem lesz olyan, hogy ne húzódna el a gyerek a simogatás elől. Az, hogy fáj, nem baj és nem hiba a szülő részéről. De el kell jutnia oda, hogy elfogadja, valami lezárult, és hálás tudjon lenni azért, ami addig volt. Aki azon mesterkedik, visszakapja a régi gyerekét, újra és újra frusztrálódni fog, és egyre jobban eltávolodnak egymástól.
A kamaszkor tehát az elengedés és a konfliktusok elbírásának is az ideje. Emellett nap, mint nap érik a szülőt örömteli élmények - ha hagyja. Hiszen közben a gyerek egyre többet tud, egyre érettebb, ha odafigyelünk, talán kiderül, egyre jobb a humora, még ha néha kicsit csípős is. Félni tehát nem kell: nehéz lesz, de sokan túlélték már.
Cziglán Karolina
pszichológus
