A tizenévesekről kialakult nem éppen pozitív képnek az is része, hogy folyton vitatkoznak. Ugyanakkor például a Bronson és Merryman nevű szerzőpáros azt tapasztalta, ennek megítélésében nagyon különbözik a szülők és a gyerekek látásmódja. Míg a szülők általában úgy gondolják, a vita zavaró, a tiszteletlenség jele, olyasmi, ami megtépázza a szülő és gyerek közötti kapcsolatot, a kamaszok ellenkezőleg vélekednek: éppen a tisztelet jelének tartják, és úgy gondolják, ez erősíti a kapcsolatot szüleikkel. De vajon miért nem szeret a szülő vitázni, miért szeret a kölyök, és milyen a jó vita?
Érthető, hogy a szülő valamilyen probléma jeleként értelmezi, ha azt veszi észre, gyakoribbá váltak a viták a gyerekkel. Első gondolata, hogy valami feszültség támadt köztük, oda a korábbi összhang. Azaz baj van. Az is érthető, ha terhes számára, hogy ami eddig viszonylag simán ment, azért most harcolni kell. A gyerek egyszeriben megkérdőjelez mindent: a szabályokat, a szülői tekintélyt, de egyébként is mindent, beleértve, hogy van-e értelme az életnek, miért is kell tulajdonképpen reggel felkelni, iskolába járni.
Fontos, hogy a szülő fel legyen rá készülve, hogy eljön ez az időszak, és ne a kapcsolatuk megromlásaként értelmezze, hanem a gyerek fejlődéséből következő változásnak. Inkább azon mérje a kapcsolat minőségét (és a saját szülői minőségét), hogy mennyire sikerül rugalmasan alkalmazkodni az új helyzethez.
Amikor azt mondjuk, hogy a tizenéves szerint a vita a tisztelet jele, akkor a vitát az ignorálással, a másik kijátszásával, a tőle való elzárkózással állítjuk szembe.
Ebben az életkorban más színezetet ölt a kapcsolat, és más lesz a dinamikája, de a maga sajátos módján ez is lehet harmonikus: ha senki sem azt várja, mindig egyetértés legyen, hanem a harmóniát az egymás iránti bizalomban, nyitottságban találják meg, még heves viták tüzében is. A kamasz, aki nem vitázik, lehet, hogy fél megtenni, vagy nem bízik benne, hogy anyja, apja partnernek fogja tekinteni, azaz van értelme kifejteni álláspontját, kétségeit, kritikáit.
Sokszor panaszkodnak arról szülők, hogy mióta serdül a gyerek, nem tudják, mi van vele, mi jár a fejében, mert nincsenek azok az összebújós beszélgetések. Holott sokat meg lehet tudni ezekből a vitákból is, még akkor is, ha néha a mélyére kell nézni, mi a személyes indíttatás egy látszólag teljesen elméleti kérdésfelvetés mögött.
Ebben az életkorban sokan szemérmesebbé válnak, kerülő úton mutatják meg, mi foglalkoztatja őket. Lehet, hogy úgy hangzik a felvetés, hogy „Rájöttem, hogy mindenki egy magányos bolygó, akit senki sem ismerhet meg igazán, illúzió, hogy lenne kapcsolat ember és ember közt.” De ennek lehet az a mélyén, hogy csalódott a legjobb barátjában, amiért nem értette meg őt.
A vita lehetőség a szülő számára, hogy ebben a viharosabb időszakban is megtartsa a jó kapcsolatot a gyerekkel. Ha ezekre a helyzetekre jól reagál, akkor megőrzi a tekintélyét a gyerek szemében (még ha ez nem is lesz látványos), és megmarad egy fontos kapcsolódási pont vele. Hiszen ez is kommunikáció, sőt, lehet mindkét fél számára kielégítő párbeszéd, ha nem ijednek meg a nézetkülönbségektől.
Hogy mi is az a jó reagálás: legfőképp, hogy az ember ne rázza le a gyereket! Lehet, hogy fárasztó egy hosszú munkanap után arról elmélkedni, van-e élet a halál után, vagy pláne olyan vitában részt venni, mikor a szülő támadva érzi magát, mert a gyerek valamit az ő életében kritizál, de mégis csak rendelkezésre kell állni. Nem mindig, de a kölyök számára kiszámítható módon.
A másik, hogy tekintse partnernek a fiatalt! Azaz nem csak az rossz megoldás, hogyha ledorongolja, hogy „te velem ne vitatkozz, mi ezt jobban tudjuk anyáddal”, hanem az is, ha lenéző jóindulattal tanítgatni akarja a gyereket. Ha vita, akkor legyen vita, azaz ne a gyereket pátyolgassuk, hanem vegyük komolyan a kérdést, legyünk nyitottak arra, hogy valamit a másik fél lát jobban, és tegyünk erőfeszítést azért, hogy megvédjük az álláspontunkat!
Nem építi, hanem aláássa a kapcsolatot, ha ott van egy őszinte tizenéves, aki tényleg beletenné magát a beszélgetésbe, és számára tétje van a helyzetnek, és van egy felnőtt, aki titokban azt gondolja, ez a szegényke csak az éretlensége miatt nem érti a nyilvánvalót, és segítek őt ráterelni a helyes útra, esetleg álkérdéseket teszek fel, hogy fejlődjön a személyisége. A gyerek pontosan tudni fogja, érdekel-e minket, hogy látja a világot, mi lelkesíti, és mi zavarja, és ha ez megvalósul, az valóban építi a kapcsolatot. Persze akkor, ha a szülő is megosztja, amit az adott kérdésről érez, gondol. Ha őszinte véleménye az, hogy a felvetett kérdésen sosem gondolkodott még, mert nem érdekli, ezt is el lehet mondani, nem kell mást eljátszani. De azért az remélhetőleg érdekli, a gyerekét miért éppen ez foglalkoztatja.
A vitában az ember tulajdonképpen megmutatja a sérülékeny arcát, azért is tud olyan szenvedélyessé válni, hogy akár kiabálássá fajul. Éppen ezért jó, ha értékeljük, mint értékes csatlakozási pontot a kölyök felé.
Cziglán Karolina
pszichológus
