Az elszakíthatatlanul erős fonal titkát csak azok ismerik, akik igazán szeretik egymást, Vekerdy Tamás útmutatása a mesékhez.
Bár egyikünknek sem könnyű elbúcsúzni olyanoktól, akiket nagyon szeretünk, a gyerekek számára különösen ijesztő és fájdalmas az élmény - márpedig az élet bőségesen teremt olyan alkalmakat, amikor ezt a félelmet és fájdalmat meg kell tapasztalniuk, legyen szó a szülők válásáról, valamelyikük külföldi munkavállalásáról, egy barátság megszakadásáról, vagy egy családtag haláláról.
Patrice Karst, amerikai ifjúsági szerző meséje ezeket a kelletlen “elszakadásokat” igyekszik megkönnyíteni kicsik és nagyok számára világszerte. A nemzetközi bestseller már Magyarországon is kapható, itthon ráadásul Vekerdy Tamás ajánlásával avat be a láthatatlan és elszakíthatatlanul erős fonal titkába, amit csak azok ismerhetnek, akik igazán szeretik egymást.
"Ha hiszel a láthatatlan fonal létezésében - van; megjelenik és rángatni is tudod. Próbáld ki! Csodálkozni fogsz..." – üzeni a mesekönyv hátoldalán Vekerdy Tamás – márpedig egy gyerekkönyvnek „reklámot csinálni” nagy felelősség, főleg ha a magyar gyermekpszichológia legendája teszi azt.
Sok olvasó, követő “készpénznek” veszi majd, hogy a könyvet “meg kell venni”, és hogy – bár nem Vekerdy a szerző - mégiscsak az ő “nyelvén” beszél. A "Jól szeretni" szerzője a Díványnak elmondta, azt teszi fontossá, különlegessé ezt a könyvet számára, ”hogy megpendíti azt a gondolatot, hogy nem csak a látható dolgok lehetnek megtartó erejűek, életbe vágó fontosságúak”.
Van élet Harry Potteren túl
A gyerekkönyvek kétségkívül megalapozzák a személyiségünket, életünk első komoly hatásai kedvenc mesekönyveinken keresztül „érkeznek meg” hozzánk (aztán később rebellis zenekaroktól, majd jó esetben személyes élményekből kapunk további impulzusokat) .
Vallom, hogy nem lennék az, aki ma vagyok, ha nem az Óz a nagy varázslón, az Alice Csodaországban köteten és a Kis hercegen nőttem volna fel. Kíváncsi voltam, Vekerdy személyes inspirációs forrásaira – aki tulajdonképpen a gondolkodásra és a tudatos létezésre alapozott egy életet, biztosan izgalmas (és tanulságos) meséken szocializálódott.
„Kedvenceim: Winnetou; A sziklás hegyek varázslója, korábban János vitéz; Benedek Elek Toldija, Mufurc és Mickó - két medvebocs, Dugó Dani könyvek -Kosáryné Réz Lola, néhány Cilike-könyv, fiú létemre, majd pedig jöttek az angol detektívregények - Bulldog Drumond kalandjai; Poirot -Halál a felhők felett, és természetesen aztán végeláthatatlan sorban P. Howard, már a kamaszkor felé. És ne hagyjuk ki Karinthy Tanár Úr kéremjét, valamint Verne Gyulát a Sándor Mátyástól a Servadac Hectoron át a Hódító Roburig. Mint úgynevezett szakember, mondjuk, Harisnyás Pippi kalandjait ajánlom szívesen.” – mondta, amikor a gyerek lelki és szellemi gazdagságához vezető ifjúsági regényekről kérdeztem.
A mese az kell!
Klisé, de igaz: a gyerekek nagy része tévét néz, számítógépes játékokkal játszik, a szülők okostelefonja köti le őket – a mesekönyveknek - a legjobbaknak is - sok “riválisa” akad.
Kell-e ilyenkor “eröltetni” a gyereket a mese-hallgatásra, olvasásra? És a szülőnek kell “eröltetnie” magát, hogy mesélt olvasson, mesekönyveket vásároljon, ha a gyerek azok nélkül is elvan? Vekerdy Tamás szerint a válasz egyértelmű igen – már csak azért is, mert az anyanyelv a szuverén és erőteljes gondolkodás alapja.
„A gyereknek hallott mesére van szüksége, másfél éves korától kezdve, amikor napjának néhány mozzanatát meséljük vissza. Még nem is beszél, de már sok mindent megért. Azután ugyanezt egy kis állatról meséljük, egy kis medvebocsról, akkor már ezt jobban szereti, de tudja, hogy a medvebocs ő maga, és e szerint szól hozzá a történtekhez. Majd jönnek a rendes állatmesék, melyek már nem róla szólnak, és aztán négy-öt éves kor körül a nagy mesék, a tündérmesék.
A mesét előbb mindig el kell(ene) olvasnunk, és aztán fejből kell(ene) mesélnünk. Az sem baj, ha szegényesebb szókinccsel, össze-vissza keverve a fordulatokat. És akkor még nem beszéltünk az általunk kitalált, esetleg egészen primitív mesékről, amiket a gyerekek a legjobban imádnak.”
A gyermekpszichológus szerint a mese hallgatása közben a gyerekek belső képeket készítenek, és ezzel feldolgozzák feszültségeiket, szorongásaikat, vágyaikat, düheiket és ismereteiket. Mese után jobban alszanak, a mesétől lemegy a lázuk, és aki mindennap hall mesét, iskolába lépés idejére másfél évvel előzheti meg anyanyelvi fejlettségben azt, akinek csak rendszertelenül mesélnek.
Ha "lazul" a fonal
A könyv címe és fő témája egy fonal, amely olyan hosszú, és erős, hogy örökké összeköti azokat, akik szeretik egymást. A dolog valószínűleg remekül működik addig a pontig, míg egy gyerek tudatosan próbálja „elszakítani” a láthatatlan fonalat. Hogyan tarthatja egy szülő életben az „összeköttetést” ha a gyerek sokszor mintha ellökné őt magától? Vekerdy szerint erre nincs általános tanács.
„Jó esetben kamaszkor előtt nem löki el, kamaszkorban pedig ez természetes. A kamaszt szabadon kell engedni, ugyanakkor lehetővé kell tennünk faggatás és számonkérés nélkül, hogy jelen legyen körünkben - elviseljük a jelenlétét. Ha kamaszkor előtt is ellök, akkor rá kell jönnünk valahogy, hogy ez miért történik. Valószínűleg azért, mert magára hagytuk. Ha például néhány napig távol voltunk a kisgyerektől, nem akar odajönni hozzánk, odafut ahhoz, aki vele volt - büntet. Ez aztán később feloldódik, minél kevésbé erőltetjük, annál hamarabb.” – vallja a szakember, aki egy korábbi írásában is azt tanácsolta: „Az óvodást ne kérdezgessük, hogy mit tanult, a kamaszt, hogy hol járt, a kisdiáknak diktáljuk le nyugodtan a házit.”
"Már nem is szeretsz?"
Tény, hogy a “láthatatlan fonal” jelenléte a szülőnek is épp olyan megnyugtató, mint a gyereknek, sőt, ahogy a gyerek növekszik, egyre kevesebb igénye lesz “rángatni” a fonalat, ez pedig gyakran aggasztja a szülőt. És míg a gyerek bármikor mondhatja az anyjának, hogy “anyu,szeretném ha jobban figyelnél rám, többet törődnél velem”, és kérdezheti, hogy “szeretsz?”, de egy szülő ha ilyesmit mond a gyereknek – “már nem is szeretsz”, “nem figyelsz rám eléggé”, az egyfajta szülői gyengeségnek tűnik. Lehet valami egészséges módja annak, hogy egy szülő “reklamáljon” a gyerekénél a neki “kijáró” szeretetért?
Vekerdy szerint a legjobb, amit tehetünk, hogy játsszunk a gyerekekkel - a játék a legjobb érzelmi csatorna. „A kisgyerekhez a játékon át tudunk közel férkőzni - neki minden játék, a mindennapi élet is, az evés, fürdés - hajmosás! -, öltözés-vetkőzés. Akkor nem gyűlöli, ha játék. A nagyobb gyereknél fő kérdés, békén hagyjuk-e, vagy valamire erőltetjük. 'Legyél olyan, amilyenné én akarlak tenni!' Ez az örök konfliktusok útja, a harc útja, rossz esetben a megtörésé, jó esetben a lázadásé. Javaslatom: vonulj magadba, tarts önvizsgálatot, s ezt a gyereked meg fogja jutalmazni.”
Legkevesebb egy simogatás minden nap kijár
A könyvben van egy jelenet, amikor a kisfiú megkérdezi a mamáját: eltűnik-e a fonal, amikor haragszik rájuk, a szülő pedig azt feleli: nem, mert a szeretet erősebb, mint a harag. Ám a haragot általában sajnos egyszerűen “látványosabban”, hangosabban nyilvánítjuk ki az emberi kapcsolatokban, mint a szeretetet – amelyről gyakran nem is beszélünk, hiszen “természetes”, hogy jelen van, “mondani se kell”.
Alapvetően fontos rendszeresen mondogatni a “szeretlek” szót? Vekerdy hisz az amerikaiak módszerében, ha nem is abban a néha extrém formában, ahogy filmekben látjuk. „Szintén Amerikából tudunk, hogy minimum egy simogatás mindennap kijárna mindenkinek. Tehát a szeretet valamilyen kinyilvánítása, akár csak egy néma pillantásban, vagy olyan belső örömben is, amit a gyerek rejtélyes módon megérez.”
Ez pedig nem csak a gyerekeknek fontos: emlékeztetni önmagunkat láthatatlan fonal létezésére – amely minket, felnőtteket is összeköt a szüleinkkel megnyugtat, vigasztalást és biztonságérzetet ad, és segít átvergődni a legnehezebb időszakokon is.
Patrice Karst: A láthatatlan fonal, Kulcslyuk Kiadó
Akik szeretik egymást, azokat életük minden pillanatában összeköti egymással egy láthatatlan fonal, amit a köztük lévő szeretet alkot.
– De ha nem lehet látni, honnan tudjuk, hogy létezik? – kérdezte Liza.
– Ha a szemünk számára láthatatlan is, a szívünkkel érezzük, és ebből tudjuk, hogy össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket szeretünk.
– Amikor ti az iskolában vagytok, és úgy érzitek, hogy hiányzom nektek, a szeretetetek ezen a fonalon végigfutva elér ide hozzám, és én megérzem a szívemmel. Az olyan, mintha egy kicsit megrántanátok a fonalat.
– És amikor cserébe te is megrántod, azt meg mi érezzük a szívünkkel – mondta Jeremy.
