A Gemini–6A 1965. december 15-én szállt föl a Kennedy Űrközpontból, hogy végrehajtsa a világ első űrrandevúját a Gemini–7-tel. A földi irányítóközpont azonban a találkozás után különös jeleket fogott – furcsa karácsonyi üzenet érkezett az űrből.
1965. december 16-át írunk. Az űrverseny az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között teljes erővel dübörög: épp az oroszok vezetnek, miután elsőként juttattak embert az űrbe. A legfontosabb cél, a holdra szállás azonban még mindkét szuperhatalom számára messze van: egyelőre az előkészítő műveletek zajlanak – a Szovjetunióban ez a Voszhod-, az USA-ban a Gemini-program. Ilyen feszült nemzetközi légkörben, amikor minden egyes lépés, amely közelebb visz a holdra szálláshoz, vérre megy, bizonyára senkinek sem jut eszébe viccelődni – gondolhatnánk. Wally Schirra és Thomas Stafford azonban nem értett ezzel egyet, és leleményes karácsonyi tréfával lepte meg az űrprogram résztvevőit.
Verseny az űrben
Az űrverseny kezdetét általában 1957-re szokták tenni, amikor a Szovjetunió fellőtte Szputnyik–1 műholdat. Ezzel az űrben is megindult a vetélkedés a két szuperhatalom között – minden apró eredmény komoly presztízskérdéssé vált, amelyet véresen komolyan vettek. Egészen 1975-ig tartott, noha 1969. július 21-én lényegében eldőlt, amikor Neil Armstrong leszúrta az Egyesült Államok zászlaját a Holdra. A versengés végső lezárása a hidegháború enyhülésével jött el: a Mir, majd a Nemzetközi Űrállomás már a kooperáció jegyében jött létre.
Az első ember holdra lépéséig azonban még sok technológiai fejlesztésre, tesztre és próbára volt szükség. Mind az USA, mind a Szovjetunió rengeteg erőforrást használt erre. Az amerikaiak Gemini–programja lényegében az Apollo-program előszobája és előkészítője volt – ennek keretében próbálták ki azokat a műveleteket, amelyek szükségesek voltak a holdra szálláshoz. Ezek közé tartozott például az űrhajó és a hordozórakéta tesztelése, majd
hosszú időtartamú repülések, az első űrrandevú és az első űrséta végrehajtása.
A Gemini rögös útja
A Gemini–1 és 2 még ember nélküli küldetés volt, amelyek célja elsősorban annak bizonyítása volt, hogy az űrhajó és a hordozórakéta alkalmas a további, emberes küldetésekre. Miután ez sikerrel lezajlott, a Gemini–3 már Gus Grissomnal és John Younggal a fedélzetén indult útnak, ám mindössze háromszor kerülték meg a bolygót – közben tesztelték az űrjármű manőverezehetőségét, bebizonyítva, hogy – amíg kitart az üzemanyag – a világűr tetszőleges pontjára el lehet vele jutni.
Az ezt követő küldetéseknél az űrrandevú lett volna a cél, ám a Gemini–4-gyel ez nem sikerült, mivel a randevúradar fejlesztése nem fejeződött be, szabad szemmel pedig nem boldogultak az űrhajósok. Mivel időközben a szovjetek Voszhod–2-je keretében Alekszej Leonov véghez vitte a világ első sikeres űrsétáját,
Ed White kapta a feladatot, hogy megmentse az amerikai űrprogram becsületét.
Ez sikerült is: White 36 percet töltött az űrben, mielőtt visszatért a kabinba parancsnoka, Jim McDivitt mellé. A küldetést eredetileg hétnaposra tervezték, ám az űrhajó komputerének meghibásodása miatt előre kellett hozni a visszatérést.
Noha a Gemini–4-et az űrséta miatt alapvetően sikerként könyvelhették el az amerikaiak, a NASA fájóan tudatában volt az űrrandevú meghiúsulásának. Ez már csak azért is kiemelt jelentőségűvé vált, mert az Egyesült Államok így remélte visszahódítani az elsőséget a Szovjetuniótól. A tervek szerint a Gemini–5 egy saját maga által kibocsátott kis műholddal, a Randevú Felmérő Csomaggal találkozott volna.
A manőver közben azonban a fedélzet áramellátására akkumulátorok helyett először használt üzemanyagcella abnormális paramétereket jelzett, ezért le kellett állítani.
Végül kiderült, hogy vissza lehet kapcsolni, ám addigra a műhold már túl messzire került. Az irányításnak remek ötlete támadt: a Gemini–5 legénysége úgynevezett „fantom randevút” hajtott végre. A Randevú Felmérő Csomag helyett az űr egy meghatározott pontjával „találkoztak”. A küldetés másik fontos célkitűzése az volt, hogy Gordo Cooper és Pete Conrad 8 napot töltsenek az űrben – nagyjából ennyire becsülték a holdutazás oda- és visszaútját; ez meg is történt is.
Randevú az űrben
Noha a Gemini–5 randevúját végső soron sikeresnek is lehetett nevezni, a következő küldetés célja egy ténylegesen végrehajtott ilyen manőver lett. Először egy Atlas-Agena rakétaszerelvény Agena fokozatát nevezték ki céltárgynak, ám a rakéta pályára állás közben ismeretlen okból felrobbant. Ekkor az irányítóközpont szakemberei kitalálták: legyen a randevú másik résztvevője a Gemini–7.
Így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy a magasabb számú űrhajót, a Gemini–7-et hamarabb lőtték föl, mint a Gemini–6A-ra átkeresztelt Gemini–6-ot.
Miután a 7-es jelű űrhajót fellőtték, 1965. december 12-én következett a Gemini–6A startja – a felszállás előtt 1,2 másodperccel azonban a rakéta farokrészéből kiesett egy elektromos csatlakozó, így le kellett állítani a műveletet. A csatlakozónak az emelkedés megindulásakor kellett volna kihúzódnia, elindítva a repülés időzítésére szolgáló órát.
Mint az utólagos vizsgálatok kiderítették, nem minden csatlakozó volt egyforma, akadtak könnyebben és nehezebben kihúzható darabok.
A rakéta egyébként sértetlen maradt, köszönhetően annak, hogy a vonatkozó előírásokat megszegve Wally Schirra parancsnok nem indította be a katapultálást – a katapultülések ekkoriban eléggé megbízhatatlanok voltak, ráadásul az álló helyzetből történő kilövés mintegy 20 g-nek tette volna ki a legénység két tagját, amit bizonyára nem úsztak volna meg sérülések nélkül. A katapultálás magában az űrhajóban is komoly károkat okozott volna.
Így azonban a megfelelő tesztek lefuttatása és a kapcsoló kicserélése után ismét meg lehetett próbálni a fellövést. December 15-én sikerrel is járt a start, és a pályára állás után megkezdődhetett az űrrandevú. Több keringés alatt közelített a Gemini–6A a Gemini–7-hez, majd a pályák szinkronizálása után három keringést egymás mellett tettek meg – olykor csak 30 centiméter volt köztük a távolság.
A Gemini–6A küldetése teljes siker volt: végrehajtotta a világ első igazi űrrandevúját.
Egy különös karácsonyi üzenet
A szétválás és eltávolodás után már csak némi pihenés és a hazatérés állt a parancsnok és Thomas Stafford előtt, amikor a földi irányítóközpont egyszer csak furcsa üzenetet fogott, amely így hangzott:
„Gemini–7, itt a Gemini–6. Ott egy objektum, ami úgy látszik, mintha egy műhold lenne északról, délre tartva, poláris keringésben. Úgy néz ki, mintha éppen belépne a légkörbe...Nézzük csak...Talán ki tudjuk venni mi lehet az a dolog.”
Hogy nem valóságos észlelésről, hanem Schirra tréfájáról van szó, az akkor vált mindenki számára nyilvánvalóvá, amikor hirtelen felhangzott a Jingle Bells a Gemini–6A két asztronautájának előadásában. A parancsnok harmonikán játszott, Stafford pedig a csengőket kezelte. „Wally ötlete volt. Tudott harmonikázni, és két-három alkalommal elpróbáltuk, mielőtt felszálltunk, de a többieknek természetesen nem mondtuk el” – mondta később Stafford egy interjúban. A két asztronauta a hangszereket tépőzárral rögzítette az űrhajó falára, hogy ne legyenek útban, amikor nem használják őket.
A harmonikát és a csengőt az űrhajósok 1967-ben az amerikai repülési és űrhajózási múzeumnak adományozták. Jelenleg is ott vannak kiállítva a washingtoni intézményben.
Nemrég magyar is járt az űrben – nézd meg a Dívány interjúját Kapu Tiborral.
