Nyolc órás eseményén elmondta, elege van a haszontalan tanácsokból, ezért sajátos módon segít abban, hogyan szívd el az utolsó szál cigit, és hogyan ne.
Korunk új kirekesztettje a dohányos, akiről rengeteg tévhit él, többek közt az, hogy nincs akaratereje, vagy az, hogy ha leszokik, pocsék állapotba kerül.
Ahogy a droghasználót betegnek, vagy bűnözőnek tekinti a társadalom, úgy démonizáljuk az alkoholistát is, miközben ismeretlenül rémképeket gyártunk róla. Mostanra pedig, a legújabb „bűnelkövetők" a dohányosok lettek. Őket sem ismerjük pontosan, sőt maguk sem ismerik fel a dohányzók között önmagukat. Egy azonban biztos, a dohányosok rettegnek dohányosnak látszani, helyzetükről mismásolnak önmaguk előtt is, talán a megbélyegzés miatt. Ki a dohányos? Egyáltalán mikortól igazi dohányos egy dohányos? Van, aki csak alkalmanként szívja, és van, aki csak társaságban. Van, hogy csak napi 2-3 szálat, s van hogy csak 2-3 naponta. Ők valódi dohányosok?
Hogyan ne szokjunk le a dohányzásról?
Négyen vitattuk ezt a kérdést egy fél napos eseményen, mondhatnám stílusosan, hogy a füstös belvárosi Bar Ladino pincehelyiségében, de füst nem volt, várakozásom ellenére mi sem csináltunk, maradt hát a kávé és a gyömbér. Nyilván élesben más, mi ezúttal csak imitáltuk a helyzetet.
Kiscsoportunk egyik tagja 8 év után az első „tiszta" hónapját tölti érthető bizonytalansággal, ám hősiesen küzdő nem dohányosként, míg egy másik kolléga, évek óta a cigaretta önkényesen és szerintem, örömmel vállalt rabja. Jómagam a beszélgetés kezdetén még nem tudtam hova besorolni. Nem mindig egyértelmű, ki a dohányos.
Utálta, hogy látszik rajta
Csapatunk élén Selymes Orsolya pszichológus, maga is 13 évig masszív dohányos volt. Bőven volt ideje megélni, hogy a cigaretta a személyisége részévé vált. Életkörülményeit a dohányosság tudata határozta meg, s a legbanálisabb mindennapi kötelezettségeit is két szál közé igazította. Egy a kezdetére, egy a végére, naponta 20-30 alkalommal. Egy idő után észrevette, hogy utál dohányosnak lenni, és még jobban utálta azt, hogy mindez látszott is rajta. Ráadásul ekkor már maga is felismerte, hogy dohányos. Nem, ez nem megy elsőre. Van, akinek évekbe telik, s csak akkor ébred rá függőségére, amikor megpróbál nem elszívni még egy szálat, s persze nem sikerül. Neki sem ment. Az elhatározást, a módszeres leszoktatást ígérő próbálkozások követték.
A pszichológusnak a szakmájában eltöltött dohányos évei alatt elege lett a hasznavehetetlen tanácsokból, a meddő alternatív módszerekből, ezért a leszokásról tudományosan kezdett gondolkodni. Összegyűjtötte saját élményeit és megfigyeléseit, interjúzni kezdett dohányosokkal, s a leszokás és függőség kérdését vizsgálgatva sajátos technikát dolgozott ki. Erről könyvet írt Hogyan ne szokjunk le a dohányzásról? címmel. Akkoriban még ő is az utolsó szál cigit akarta elszívni. Mint minden dohányos, a mindig utolsót. Két évvel ezelőtt pedig elszívta. A legutolsót.
Akaraterővel leszokni? Szó sincs róla...
...válaszolta. Azt mondja, a leszokás nem elhatározás vagy akaraterő kérdése. Nem egy átmenetileg megoldandó, hanem örökre szóló feladat. A cigarettázás csak egy tünet, amit egy időre ki lehet iktatni a mindennapokból ilyen-olyan módon, de a mögötte húzódó valós ok nem szűnik meg. Az ok, amiért rágyújtott. Számtalan van belőle, mindenkinek megvan a maga története.
Ezért soha nem az a cél, hogy segítséggel vagy a nélkül elérjük, hogy ne gyújtsunk rá, hanem az, hogy ne őrüljünk meg a tudattól, hogy nem gyújthatunk rá.
Ha egész nap azon jár az agyunk, hogy uralkodjunk vágyunkon, akkor állandó kontrollhelyzetben élünk, amihez állandó stresszhelyzet társul. A vége pedig egy újabb feszültség hullám, és újabb szál cigaretta lesz. Akarattal nem lehet elfelejteni azt, amit valójában egész nap akarunk. Pláne nem, ha folyamatosan azt szajkózzák nekünk jó tanácsként, hogy ne gondoljunk rá. Ezért nem működik sokáig az önmegtartóztatás.
Függőségoldás csoportban
A legtöbb ember számára a dohányosság egy csapda, amibe akkor esik bele valaki, amikor először rágyújt. Orsi az ilyen csapdába esett dohányosoknak működtet sajátos módszerével egy függőségoldó kurzust. Itt minden mondat a cigarettáról, az öngyújtóról, az illúziónak hitt mozdulatról, és hol a következő, hol a legutolsó slukkról szól. Szó sincs kínzó önmegtartóztatásról. Hiszen egy dohányosnak még a leszokáshoz is szüksége van a cigarettára.
A nyolc órás foglalkozás alatt egy olyan utat járnak be a résztvevők, amelynek végén ők is a legutolsó szálat szívják el. Van, akinek ez már a nap felénél sikerül, van, aki az óránként tartott szünetek legutolsó alkalmáig húzza. Aznap tehát még közösen dohányoznak, elmesélik egymásnak ki, miért szív, beszélnek félelmeikről, miközben közelebb jutva önmagukhoz megkezdődik az oldódás. Fokozatosan oldják a feszültséget és a nikotinfüggőséget. Kiderítik azt is, hogy miért nem sikerült eddig kimászniuk a csapdából. Közösen, nem egyedül. Ahogy a rászokás is társaságban történt, csak ezt már sokan elfelejtik.
Mi ezúttal csak három órás ízelítőt kaptunk a témából. Beszéltünk még nem, már nem dohányzókról, és önmagukat nem dohányosnak nevező dohányosokról. A végére még az is kiderült, hova sorolhatom magam.
Tévhitek a dohányosokról:
A dohányos embernek nincs akaratereje, ezért nem tud leszokni.
A káros hatások miatt akar leszokni.
A dohányzás felesleges dolog.
Kutyából soha nem lesz szalonna. Dohányosból pedig nem dohányzó.
Leszokás után szükségszerű a pocsék állapot érzete.
Selymes Orsolya könyve többek között ezeket a tévhiteket cáfolja meg, és segít megkeresni a tényleges választ arra a kérdésre, hogy kinek, miért nem sikerült még elszívni azt az utolsó szálat. A könyv egy állandó kérdés-felelet, mentális ping-pong a fejben, különösebb függőségoldó trenírozás nélkül. Leszokást ugyan nem, de komoly felismeréseket ígér önmagunkról.
Fotó: Kováts Dániel
