Az interjú első részében a huszonévesek szorongásairól, és azok megoldásairól esett szó.
A közösségi médiával is sokat foglalkoztál. Mostanában több felmérés tért ki arra, hogy az emberek mennyi időt töltenek közösségi oldalakon, de az egész olyan képet sugall, mintha az csak virtuális valóság lenne, vagyis eleve rossz. Arról miért esik kevesebb szó, hogy sokan jól használják, kiegészítve a személyes kapcsolatot az ismerőseikkel, barátaikkal?
Az internet nagyon jó, ha megtanulod kezelni, de úgy, hogy mellette létező emberi kapcsolataid is vannak, valódi beszélgetésekkel és programokkal. Amit ezek a felmérések közölnek, az inkább egy figyelmeztetésnek felfogható jelzés. A virtuális élet mellett kell lennie reálisnak is.
Nyilván egy X generációsnak a mai információs kor kicsit furcsa. Ők ugyanis nem éreznek késztetést arra, hogy húszprecenként közöljönenek valamit online, nem rohannak a gépüket bekapcsolni hazaéréskor, és nyaraláskor megkönnyebbülten kapcsolják ki a telefonjukat egy egész napra. Az Y generáció viszont beleszületett ebbe a világba, nekik az a természetes, hogy online létezésüket is egész nap fenntartják.
Az internet tehát alapvetően jó dolog, csak számos jellemzője van, amire érdemes időben figyelni. Például itt egy aggasztó jelenség. Ha X generációsokat kérdezel, gyakran elmondják, hogy a mai huszonévesek kevés dolognak tudnak örülni igazán. Hol van a szenvedélyes öröm, amit nem kémiai anyagok váltanak ki, hanem valaminek a szeretete? Alapvetően nyilván a családi működésben kell keresni az ember érzelmi háztartásának az okát, de hogy egy generációt jellemezze a whatever hozzáállás, az már másra is utal.
Mire utal?
Az utóbbi tíz évben egy kiskamasz bármivel megismerkedhet az interneten keresztül, így sokkal hamarabb elérhetők a számára azok a dolgok, amiket életkora folytán sem érzelmileg, sem értelmileg nem tud kezelni még. 25 évvel ezelőtt egy nővér kiküldte a szobából a húgát, ha a pasijáról akart beszélni a barátnőjével, mert nem akarta, hogy hallgatózzon. A húg arra lett kárhoztatva – ami egyébként jó –, hogy ezeket a dolgokat csak öt-tíz év múlva tudja meg. Ma nincsenek ilyen korlátok, mert az internet tudásbázisa és információtömege elérhető bárki számára. A baj csak az, hogy ha 15 évesen mindent ismersz, akkor később mit fedezz fel?
Ha ezt egy X generációs látja, azért szörnyed el, mert ő még lepkéket fogdosott a réten, aztán próbálta megtudni a bátyjától, hogy mi a helyzet a szexszel, vagy újságokat szerzett. Izgalmas volt a világ. A kamaszok alig várták, hogy felnőjenek végre, és felnőtt dolgokat csinálhassanak. Egy mai kamasz már elég sok „felnőtt" dolgot csinál, olvas és hall, és elmosódott számára az az izgalom és kíváncsiság, ami előre hajt az életben. Ezt érzékelhető az egyetemi oktatásban is, mert egyre nehezebb olyan dolgot mondani, amire felcsillan a hallgatók szeme.
Több kapcsolati problémát is részletezel a könyvben, az egyik közülük az agresszió. Van egy elmélet, amelyik szerint az agresszió akkor növekszik, ha a világ, amiben élünk, képmutató: támadásra az ember őszinte reakciót tud csak adni. Szerinted csökkenne az agresszió, ha törekednénk az őszinteségre?
Lehet, de ezt nagy tömegben nehéz elérni. Nekem inkább az a problémám, hogy ha nehezül az élet, érzelmileg, anyagilag, akkor az embereknek magasabb a feszültségszintje, és agresszívabbak lesznek. Viszonylag új jelenség a rivalizációs düh: mindig mindenki mindenbe beleszól, értelmez, értékeli, amihez nem ért. Ez főként irigységből fakad, nem nagyon bírjuk elviselni, ha a másik jól van, valahogy le kell őt rántani ezért. Az internet remek projekciós felület erre, mintha egy bársonyszőnyeget toltak volna sok – gép előtt ülő – ember agressziója alá.
Igen, ez a rivalizációs düh lemérhető a kommenteken. De biztos, hogy ez reális képet ad arról, ami a valóságban zajlik?
Inkább azt mondanám, hogy a mindennapokban is érzékelhető már. Főleg nagyvárosi közegben, mert vidéken még mindig jobban figyelnek az emberek egymásra, és a szűkebb közösségben megmaradtak például a „szeretetgesztusok", mint egy mosoly vagy egy köszönés.
De az agresszió növekedése az én szakmámban is lemérhető. Azok a békebeli, freudi neurózisokat, amelyeket lágyabb érzelmek jellemeznek – mint depresszió, bűntudat, szomorúság – kezdik felváltani az agresszív személyiségzavarok. Nem annyira szürreális kép már Bret Easton Ellis világa, ahol keménység és érdekviszonyok uralkodnak. Ez azért is figyelemreméltó, mert ha szeretnénk tudni, hogy egy társadalom milyen lelkiállapotban van, akkor érdemes megnézni a pszichiátriák kórrajzait.
A saját tapasztalatom, hogy jó néhány újságíró szenved attól, hogy a cikkeire gyűlölködő kommentet kap. Mit lehet ellene tenni?
Az a legrosszabb, hogy akit zaklatnak, legtöbbször névvel szerepel, aki viszont támadja, az anonim. És nem azt írja, hogy ami a cikkedben szerepel, nekem nem tetszik, hanem inkább azt, hogy aki ezt írta, az hülye, kretén, tehetségtelen. Pszichológiai értelemben fontos különbség van, ha nem az előállított szellemi termék van minősítve, hanem az illető, mert az utóbbi nárcisztikus sérülést okoz, amit érzékenyebb állapotában nagyon rosszul viselhet valaki. Kezelni csak úgy lehet, ha nyolc páncélinget veszel magadra, és mindig emlékezteted magad, hogy amit írtam, az én termékem, de nem én vagyok. Ezt persze olykor én is elfelejtem (nevet).
Néha annyira sajnálok egy-egy embert, aki a kommentelőkkel szemben megpróbál képviselni valamiféle szofisztikált színvonalat. Az a csoportharag, amit ezzel magára tud húzni, sokszor csak arra elég, hogy kilenc perc alatt elvérezzen. Ezért üdítő olyan oldalakra találni, ahol konkrét téma kapcsán olyan emberek beszélgetnek egymással, akik nem ütni, hanem tapasztalatot megosztani akarnak. Vagy csak közölni valami fontosat, ami nem személyre címzetten bántó, hanem kifejezetten a tárgyra vonatkozik.
A könyvben kétféle férfítípust részletezel, mindkettőnek inkább a hátrányait: a metroszexuális és retroszexuális típust. Az a férfi, aki igényes, karban tartja a testét, és törődik az érzelmi életével, arra azt mondanám, hogy rendben van. Hol a határ, amitől valaki már nem igényesnek, hanem metroszexuálisnak számít?
Nem a hátrányait. A jellemzőit. Ez fontos különbség. Egyszerűen arról van szó, hogy a férfiak csoportja is változott a fogyasztói társadalomban. Ha egy retroszexuális férfi ülne itt a helyemen, most azt mondaná, hogy egy metroszexuális a szó férfias értelmében nem tudja megvalósítani önmagát. Mert önmagával foglalkozik a legtöbbet, és kozmetikai igényessége olykor felülmúlja a nőkét. De egy metroszexuális reagálhatna erre, hogy éppen ideje volt kialakítani azt az életformát, amiben egy férfinak is jár minden, ami egy nőnek.
Egyébként a mai fogyasztói társadalomban a férfiaknak ugyanolyan nehéz, mint a nőknek. Egyrészt vannak a hagyományos elvárások, hogy egy ponton érkezzen el az életében ahhoz, hogy családot tudjon alapítani, és nyugodt életet biztosítson nekik, amiben még nyaralás is van. Ezt ma már egyre nehezebb megoldani, mert a világ nem erről szól: sok olyan párkapcsolat van, amelyikben a nő keresi a több pénzt, és ezzel akaratán kívül, de kihúzza a szőnyeget a férfi alól. Ha pedig egy egyedülálló Y férfit veszünk példának, akkor rajta is ugyanazt a nyomást látjuk, mint a nőkön, muszáj trendinek lennie, muszáj haladnia a fő csapásiránnyal. Így aztán a férfiak ugyanúgy a fogyasztói társadalom csapdájába kerülnek.
Nyilván nem mondhatjuk, hogy az a férfi, aki manikűröshöz jár, férfiatlan, szemben azzal, akinek gyászcsík van a körme alatt, és a napon cserzi az arcát, mint a Marlboro Man, de sok X generációs nő azt mondaná, hogy Marlboro Mannek vannak olyan, férfias tulajdonságai, amitől elhiszem, hogy megmenti a világot. Nagyon érdekes, ahogyan a férfi ikonokat a filmipar hozza. Még mindig a cserzett arcú ül a lovon, robbantja a bombát, a nőies vonásokat is mutató férfi pedig az irodában ül. Középen van az új típusú James Bond, aki a mai trendeknek megfelelő megjelenésű, de még mindig elő tudja venni a zakójából a stukkerét, hogy lelőjön nyolc embert. A férfiasság kritériumai most nehezen definiálhatók.
Már nem elvárás, hogy egy férfi az erejével valósítsa meg önmagát, főleg ha nagyvárosi ember.
Régen sem elvárás volt, hanem az életben maradás feltétele. De nyilván nem az indiánkönyvek világába kell belegondolnunk, ahol a telepesek egy tisztáson a semmiből teremtették meg az életfeltételeiket. De ne feledkezzünk meg arról a trendről sem, hogy a nagyvárosi ember sokszor menekül ki egy természeti létbe, mert ott könnyebbnek, szabadabbnak látszik az élet. Ott azonban nem online életet él, meg kell tudni művelni a földet és tudni kell, hogyan kell kutat fúrni. Még mindig úgy élünk ezen a bolygón, hogy ez a tudás nagyon fontos, ha fel kell adni valamiért egy instrumentálisan jól felszerelt életet.
A nagyvárosi létnek vannak előnyei. Talán az is ehhez köthető, hogy a férfiak egyre inkább kiveszik a részüket a gyereknevelésből. Harminc éve még a szülőszobába sem mehettek be.
Találnánk történelmi példákat arra, hogy mindig is voltak olyan törzsek, ahol a férfiak anyai funkciót is elláttak, de hogy ennek most reneszánsza van, egyrészt tényleg a nagyvárosi élet következménye, másrészt társadalmi, gazdasági okai vannak. Némelyik pár kénytelen úgy dönteni, hogy az apa fizetése inkább kiejthető, mint az anyáé, így átvállalhatja akár a teljes otthonlétet is. Az érzelmek megélésének jó hozadéka, hogy a férfiak nyitottak erre. Bár például az apás szülés tekintetében szkeptikus vagyok, majdnem annyi rossz példát láttam, mint jót. A férfiak nagy részét azért megrázza a szülés látványa, hangja, és az, hogy a párját olyan szituációban látja, ami aztán a férfi-nő kapcsolatukat átszínezi.
Összességében az, hogy a férfiak egy része sokkal gyengédebben fordul a gyereke felé, mint régebben, egy jó változás. Az Y generációs apák vélhetően nyíltabb és felvállalt érzelmekkel fordulnak majd a gyerekük felé, mert okulnak a saját gyerekkorukból, és mivel tudatosabbak, remélhetőleg ezt is hasznosítják majd.
