Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ha nem az a tengerparton fekvős fajta, akkor irány a Júliai-Alpok. Megmondjuk, miért jó a canyoning és a zip-line, és miért kerülje el messziről a hydrospeedet.
Ha tavaly nem autóztunk volna el egészen Olaszországig, talán soha nem merült volna fel, hogy egyszer Szlovéniát is meg kell nézni. Bár az Olaszország, Ausztria, Magyar- és Horvátország által határolt Szlovénia területe apró, alig teszi ki a Dunántúl felét, felszíne nagyon változatos – 47 kilométer hosszú tengerpartja azoknak kedvez, akik lazításra, fürdőzésre vágynak, míg a Júliai-Alpokban az aktív sportok kedvelői kapcsolódhatnak ki. Mi az utóbbit választottuk, nem bántuk meg.
Autópálya után szerpentinek
Az út Budapestről a Júlia-Alpokban fekvő szlovén kisvárosba, a mindössze 1600 főt számláló Bovecbe nem hosszú, az M1-esen és az osztrák A2-es autópályán haladva akár bő hat óra alatt oda lehet érni. Mindkét autópálya díjköteles: Magyarországon a tíznaposért 2975 forintot, míg az osztrákoknál ugyanezért 8,5 eurót (kb. 2660 forintot) kell fizetni, és érdemes már a magyar oldalon beszerezni. Akad ennél rövidebb út is, de arra számoljon rá egy plusz 15 eurónyi (kb. 4700 forintnyi) szlovén autópályadíjat. Ha az előbbi irányt választja, kicsit Olaszországot, és vele együtt a Predil-tavat (Lago di Predil) is érintheti – ha éhes, a partján éttermet is talál, a tóra és a Júliai-Alpokra néző kilátással.
Innen szerpentin vezet az Isonzo (Szlovéniában Soca) felső folyásánál található Bovecbe, úgyhogy készüljön fel, hogy az út nem lesz gyors, viszont legalább érdekes: motorosokra, bringásokra számítson, rengetegen vannak, és néha az is megesik, hogy a kanyarban csak egy autó fér el. A szakadékok és meredek sziklafalak között vezető út elképesztően szép, a levegő tiszta, és persze még a fű is zöldebb, meg az ég is kékebb, ugye.
Foglaljon szállást időben!
Szállást az utolsó pillanatban, indulás előtt három nappal találtunk, de nem ment könnyen. Ha tíz apartmant nem próbáltam végig, akkor egyet sem – aki Szlovéniába, különösen Bovecbe készül tavasztól őszig, illetve télen, a síszezonban, az gondolkodjon már jó előre és foglaljon szálllást hamar. Mi végül az Airbnb-n találtunk egy kis apartmant, a központtól öt-tíz perc sétára (tíz-tizenöt perc alatt a város legtávolabbi pontjáról is be lehet érni a központba gyalog). Az Airbnb-n egy kétfős stúdió ára kb. 13 ezer forint/nap ártól indul, ezért érdemes csapatosan menni, vagy megszállni a helyi hostelben, ahol ugyanúgy van főzési lehetőség, ráadásul helyben van a sör, és egyes sportokra, éttermekbe még akciókat is kaphatunk. Akadnak persze szállodák is, de olcsóságra ott se számítson, sőt.
És hogy miért épp Bovec? A tippet a Bakancslista stábjától kaptuk, ők jártak már ott raftingolni és a zip-line-t is kipróbálták, na meg akadt magyar kontatjuk is, aki biztosított bennünket arról: nyugodtan mehetünk egy hétre is, nem fogunk unatkozni. Igaza is lett.
Mókázástól a halálfélelemig
Bovec az aktív sportokra épít, egymást érik a raftingot, canyoningot vagy kajakozást kínáló irodák – egy ilyenben jártunk mi is. Hat éjszakát töltöttünk a szlovén kisvárosban, ez alatt raftingozni, canyoningolni, zip-line-ozni és hydrospeedezni terveztünk. Rögtön kaptunk is időpontot másnapra raftingra – a továbbiakat folyamatában beszéltük meg, a programok ugyanis nagyban függtek mind az időjárástól, mind attól, hogy hányan vesznek részt rajtuk.
Rafting (vadvízi evezés) – kb. 2,5 óra, 37 euró/fő (11 600 forint)
Reggel kilenckor indultunk az iroda elől, innen terepjárókkal vittek minket a város szélére, ahol a résztvevők megkapták a magasságuknak megfelelő neoprén ruhát és cipőt, zárt felsőt, sisakot és mentőmellényt. Amint kiosztották a ruhákat, visszaültünk a terepjáróba, és további tíz perc-negyedóra út után odaértünk a folyóhoz. Itt nincs szégyenlősködés, öltözni a parton kell: aki raftingolni készül, vigyen magával fürdőruhát, meg a túra végére törölközőt, másra nem lesz szükség. Még mielőtt beszállhattunk volna a csónakba, beparancsoltak minket a tizenpár fokos vízbe, hogy szokjuk, és hogy a víz beszivárgohasson a ruha alá. Nem, nem volt kellemes, főleg, hogy a kezünk szabadon volt, mert jó humorral megáldott túravezetőnk korábban jelezte: nem kell az a felsőrész, meleg van. Hát, a vízben nem volt, úgyhogy önök inkább vegyék csak fel szépen.
A pár perces (minden esetben) angol nyelvű gyorstalpaló után gumicsónakokban, a túravezetővel együtt nyolc fős csapatokban eveztünk le a folyón, több hajóban gyerek is utazott, a mienkben nem. Kaptuk is az ívet rendesen, hol a sziklára vitt fel a túravezetőnk, hol szembe fordította a csónakot a sodrással, és előre zavart minket, hogy befollyon a víz. Kétszer szünetet is tartottunk, egy alkalommal egy magasabb sziklára fordítottak rá fejjel lefelé egy csónakot, instant csúszdának. Bár hallani rémtörténeteket is a raftingról, nekünk veszélytelennek tűnt, a túravezetőnk tapasztalt volt, a folyó azon a nyolc kilométeren meg közepes sodrású – látszott, akár egyedül is leevezne nyolcunkkal, ha gubanc lenne. De nem volt. A csapatunkban a németektől kezdve az angolokon át amerikaiak is ültek, a túravezetés angolul zajlott, de akad magyar iroda is Bovecben. Állóképesség alig kell hozzá, próbálják ki, jó móka.
Zip-line – 3 óra, 55 euró/fő (17 200 forint)
Nem vagyok tériszonyos, de a bakancslistások videója után erősen kapkodtam a levegőt, hogy tényleg le akarok-e csúszni 50-60 km/h-s sebességgel a Júliai-Alpokban kiépített drótkötélpályán úgy, hogy összesen egy nyamvadt heveder tart a fekenekmnél fogva. Indulás ugyanúgy az iroda elől, terepjárókkal, megállás a város szélén, ahol kiosztják a sisakot, a kesztyűt és a hevedert, innen pedig terepjáróval tovább a hegyekbe. A zip-line túrán egy magyar családdal is összefutottunk, ők a két gyereküket is magukkal hozták, sőt, valójában az ő kedvükért jöttek el, mert a gyerekeknek való, kalandparkos verzió nagyon bejött nekik. Ausztriát nézték ki, míg Szlovéniában nincs, ott van korhatár a zip-line-ra, ezért végül itt kötöttek ki.
A zip-line-ra két túravezető is a csoporttal tartott: egyikük a pálya végén fogadta, másikuk elindította a résztvevőket. Még mielőtt élesben csúszhattunk volna, egy tanulópályán egyesével végigpróbáltuk, hogyan kell fékezni (kesztyűs kezet rányomni a kötélre, de nem szorítani), és mit kell csinálnunk, ha nem tudunk elcsúszni a pálya végére (megfordulunk és kihúzzuk magunkat). Amint ez megvolt, nekiindultunk az öt pályaszakasznak. Az egyes szakaszok között olykor kicsit hegyet is kell mászni, szóval túracipő legyen önöknél, ha odakészülnek. A pályaszakaszok egyenként kb. 500 méter hosszúak, van, ahol fák között suhanhat át, máshol a hegy oldalába érkezik meg az ember. A drótkötélpálya kb. kétszáz méter magasan van, és összesen kb. 3 kilométer hosszú. Ha gyerekkel megy, akkor együtt fognak csúszni (rákötik önre), így jobb is lesz, ketten többet nyomnak és úgy nagyobb sebességgel csúszhatnak.
Canyoning a Susec kanyonyban – 2-3 óra, 45 euró/fő (kb. 14 000 forint)
Természetes aquaparknak hívja az iroda a Susec kanyonba szervezett canyoning túrát, a menet idefele ugyanaz, mint a raftingnál – megállás a város szélén, neoprén, sisak, mentőmellény fel, irány a kanyon. Pontosabban a kanyon alja – ahonnan 20-30 perces gyalogtúrával, hátunkon a felszerelésünkkel felmászunk a tetejére, ahol felöltözük, megkapjuk a felvilágosítást, és elindulunk. Libasorban, egymás után haladunk a patakban, és bár a túravezető kérte, hogy jelezzük egymásnak, ha egy-egy kő csúszik, senki meg sem szólal. Elcsúszni könnyű, elég csak egy kicsit nem figyelni arra, színes-e a kő, amire rálépünk (minden, ami színes, csúszós).
Kisebb csúszással kezdünk. A túravezető előbb leültet, majd lefektet a sziklákból álló minicsúszda tetejére, és lecsúszok. Később már nagyobbak, 1-4 méteres természetes csúszdák is jönnek, addigra megszokom az élményt, és fél óra múlva már a legnagyobb természetességgel ugrom le akár az 5-8 méter magas sziklafalról is. Persze, felügyelettel. Bár a túráról azt írják, gyerekek is mehetnek, én ide tíz-tizenkét év alattiakat nem vinnék – a gyaloglás során akadnak meredek részek, könnyű mellé lépni. Egyébként pedig hiába könnyen teljesíthető, fárasztó, hát még, ha valaki pont ugyanúgy nem szokott rendszeresen sportolni, mint én.
Akad ennél embert próbálóbb túra is, mondjuk a Fratarica kanyonban. Az 3-5 órás, és sokszor jóval magasabbról kell ugrani.
Hydrospeed (riverboarding) – 2,5 óra, 46 euró/fő (14 400 forint)
Ezt a sportot néhány éve pár unatkozó francia találta ki, amikor azon agyaltak, hogyan juthatnának a kajaknál is közelebb a vízhez. Beugrottak a habokba egy levegővel teli zsákkal, és megszületett a hydrospeed ötlete. A levegővel teli zsákot aztán felváltotta egy műanyag úszótest, a jobb irányítás és sebesség érdekében pedig békatalpat kapnak a résztvevők. A ruha ugyanaz a neoprén, mint a canyoningnál, és sisakot, na meg mentőmellényt is viselni kell. Eleinte jó ötletnek tűnt, hogy kipróbáljuk, aztán, ahogy lefoglaltuk az időpontot és olvasgatni kezdtünk róla, elbizonytalanodtunk. Hát még, amikor kiderült, hogy csak ketten megyünk – akkor már nagyon gyanús volt a dolog.
A raftingosokkal együtt indultunk, megkaptuk a felszerelést, onnan mentünk terepjáróval a partra. Szlovén túravezetőnk ránk csatolta a békatalpat, elmagyarázta, hogyan kell használni, aztán ráfeküdtünk a műanyagokra, túravezetőnk beült a kajakjába és elindultunk a folyón. Pár perccel később megálltunk, mert hát meg kell ám tanulni, hogyan forduljunk vissza a műanyaggal, ha esetleg felborulnánk egy hullámnál vagy sziklánál. „Hadd lássam, hogy csináljátok" – mondta, és itt nem volt tétovázás. Magunkra rántottuk hát a műanyagot, és néhány kellemetlen pillanat után már vissza is fordítottuk. Könnyen ment. Túravezetőnk a lehető legkomolyabban elmondta, hogy soha, de soha ne engedjük el a műanyagunkat, hiszen ezzel tudjuk magunkat védeni a szikláktól, ebbe tudunk kapaszkodni, a folyón ez a minden. Ha elfáradunk, nincs gond, legfeljebb beülünk a raftingosok egyik csónakjába.
A nyolc kilométeres táv felénél, a könnyebb szakasz végére iszonyúan elfáradtunk. Hidegrázás, kétségbeesés – sose lesz ennek vége. Menekülés mégsincs, a raftingosok elhúztak, siessünk. Rövid szünet után visszafeküdtünk a folyóra, a sodrás erősödött, a sziklák sűrűsödtek – túravezetőnk kiabált és integetett, merre evezzünk, hogy kikerüljük a nagyobb akadályokat. Aki hydrospeedezni készül, jobb, ha tudja, nem fog tudni minden sziklát kikerülni: lehet, hogy beveri a térdét, az is megeshet, hogy felfordul a műanyag testtel, akár többször is. Alapszabály, hogy hiába van a csaja/pasija ön mögött, nem szabad összevissza nézelődni, csak előre, máskülönben nem biztos, hogy észreveszi a sziklákat (a víz alatt is vannak ám). Na meg, az sem túl megnyugtató, ha épp nem látja a másikat, miután nekiment egy sziklának – engem például egy ilyennél a jeges rémület kapott el néhány másodpercre. A nehezebb szakaszt állítólag szuperül teljesítettük, de mindkettőnkben csak az dolgozott: húzzunk már ki innen, minél előbb. Előre nem mondták, de közben rájöttünk, a hydrospeedhez kell erőnlét – szóval ha nem sportol hetene kétszer-háromszor rendszeresen, ebbe inkább bele se kezdjen.
Törölközőt ide is érdemes vinni, mert a túra végén fázni fog, bár mondjuk, kimerültség ellen nem túl hatékony megoldás. Visszafele túravezetőkkel beszélgettünk, köztük is akadt, akinek nem jött be – mások meg imádták.
És ami még fontos
Ha szeret bringázni, Bovecben több helyen tud bérelni biciklit, de akad lehetőség barlangászatra, siklóernyőzésre és monsterrollerezésre is, sőt, akár vezetett erdei túrára is befizethet. A túravezetés a résztvevőktől függően, általában angol nyelven zajlik, Szlovéniában egyébként is jellemző, hogy szinte mindenki jól beszél angolul. Páran még magyarul is ismernek egy-egy szót, mondjuk, nem mind hasznos: a „mizumizumizu" és a „mi a pálya, autópálya" inkább csak hangulatteremtésre jók, de arra nagyon.
Ha nem vezetett túrára vágyik, hanem csak úgy nekiindulna valamerre, térjen be a boveci Tourinform irodába, nagyon segítőkészek, ajánlanak kirándulóhelyeket is. Mi a helyi hostelből szereztünk egy kétoldalas túraútvonal ajánlót, több közülük gyerekkel is teljesíthető. Bovectől kb. négy kilométerre például rögtön talál egy 16-16 méter vízesést, a Slap Virjét (Virje vízesés), aminek persze szintén iszonyú hideg a vize, viszont nagyon szép. Számtalan túraútvonalat kínál Szlovénia egyetlen nemzeti parkja, a Júliai-Alpok csaknem egészét lefedő, festői szépségű Trigláv Nemzeti Park, és ha már a közelben vannak, nézzék meg a tűkanyarokkal tűzdelt Vršič-hágót is – a kilátásért érdemes rászánni az időt, 1600 méter magasra visz fel, ráadásul a Tičarjev dom hegyi házban szuper a forró kakaó. Jól fog esni, hideg van fenn.
A szlovén vendégszeretetet nemcsak a programok során, hanem az éttermekben is élvezheti az odalátogató, az ottaniak nagydumások, ha nem figyel, simán berendel öt-hat fogást úgy, hogy észre sem veszi. Ha Szlovéniában jár, megkóstolhatja a balkáni konyha egy-két jellegzetességét, például a csevapcsicsát és a pljeskavicát (mindkettő grillezett fasírt), egyébként pedig arra számítson, hogy húst hússal eszik majd kint. A szlovének ritkán használnak ketchupot, még a hamburgerbe vagy a gyrosba is ajvárt raknak helyette.
Bovecben a turisták miatt nyüzsgő, de valahogy mégis nyugodt az élet, elvétve magyarokkal is találkoztunk, egyebek között a túravezetők között is – akad, aki kint él, más csak a szezonra (tavasztól őszig) jön ki dolgozni, egyébként Magyarországon vállal munkát. Ha vízi sportokra vágyik, Bovec tökéletes úticél, de inkább tavasszal vagy nyár elején-közepén menjen – akkor jó a folyó sodrása. Nekünk szerencsénk volt, sokat esett idén nyáron, így az augusztusi vízállás épp ideális volt, de a szervezők szerint erre korábban nemigen volt példa. Míg Szlovéniában voltunk, szinte minden éjjel esett, úgyhogy esőkabátot, vízálló cipőt szerezzen be, mielőtt elindul. De menjen, megéri.
