Gyerekként, amikor Pécsen nyaraltam, csodálattal néztem azokat a régi órákat, lemezből készült szovjet játék rakétákat és egyéb kincseket, amiket Milotta Zoltán kiváló érzékkel cserkészett be a régiségpiacokról. Még nagyobb ámulattal vettem szemügyre azt az elképesztő szocialista gépparkot, amit egy-egy titkos hangárjában mutatott meg nekem. A szenvedélyével pedig egy bohém közösséget is talált. Interjú.
Milotta Zoltán tulajdonképpen egy polihisztor. Szilárd meggyőződésem, hogy bátyjával, Istvánnal szó szerint bármilyen járművet képesek lennének legyártani. Egyszer kitalálták, hogy építenek egy velocipédet (a kerékpár nagy kerekű őse). A család összefogott, és korabeli leírások alapján megépítették a hiteles mását, olyan minőségben, mintha egyenesen egy 19. századi manufaktúrából kerekeztek volna vele, egy időhurkon keresztül. De Zoltán legnagyobb szenvedélye a szocialista világ járműritkaságainak gyűjtése és felújítása. Erről beszélgettünk.
Zoli, most, hogy már nem vagy házas, megmondhatod őszintén, hány járműved van?
Körülbelül 150 motorom, 30 autóm és két Velorexem (ez egy nagyon ritka, csehszlovák háromkerekű mopedautó). Meg persze Pannóniák, Uralok, régi Škodák, Trabantok, Wartburgok, sokáig sorolhatnám.
Hogyan léptél be a veteránozás világába?
A bátyám, István 6 évvel idősebb nálam, és 14 éves volt, amikor kapott egy kis Verhovinát (szovjet segédmotor – a szerk.), amit egy-két éven belül tönkre is tett, így megkaphattam. Ekkor olyan 8 éves lehettem, és próbáltam megjavítani, menni vele, pedig alig ért le a lábam róla. Aztán megint örököltem egy Jawa Mustangot (csehszlovák gyártmány, 2 lóerő.) Mire megjavítottam, és sikerült 14 évesen megszerezni a jogosítványt, már megfertőződtem a motorokkal.
Azért gyanítom, hogy később már nem csak a motorozás puszta szenvedélye motivált…
Nem (nevet), a 250-es, csepptankos Jawával már a Mecsekbe is el lehetett vinni a lányokat!
Ahogy ismerlek, már akkor sem a higgadt vezetési stílusodról lehettél híres. Mit szóltak ehhez a helyi rendőrök?
Akkor kezdtük el igazán terrorizálni a várost, amikor unokaöcsémmel beszereztünk egy-egy Ural motort (robusztus, szovjet, katonai modell). Ez arról volt híres, hogy ha hirtelen gázt adtunk, akkor csak pörgött a kereke, és félelmetes, huhogó hangot adott ki. Egyszer, amikor még be lehetett hajtani a sétálóutcába (Pécs, Király utca), akkor szembejött velünk egy rendőr, és menekülőre fogtuk. A Pécsi Nemzeti Színház melletti nagy lépcsősoron robogtunk le, de azt hittünk, ott végünk lesz. Nem így lett, csak a lépcsőfokokról tört le a motor blokkja néhány darabot. Akkoriban volt egy híres rendőr is a városban, akit Leonárd Lajosnak hívtak (a helyiek csak Leonárdónak ismerték.) Egy nagy tudású, magasan kvalifikált, igen rendes ember volt, aki több nyelven is beszélt. Még a kínai turistáknak is tudott útbaigazítást adni. Csak nem szerette a motorosokat. Amikor egy Simsonnal elrobogtam mellette a Hunyadi úton, kis segédmotorjával üldözőbe vett, de sajnos nagyon lassú volt, így hazamentem, otthon átcseréltem a kék tankot és az oldaldobozokat pirosra, visszamentem, útba igazítottam Leonárdót, hogy merre mehetett a huligán, és biztosítottam, hogy szólok, ha legközelebb meglátom.
Most térjünk vissza a veteránokhoz. Melyik a legutóbbi szerzeményed?
A közelmúltban egy pajtából húztam ki egy Volgát (hatalmas szovjet autó). Bele volt süllyedve a földbe, 34 évig állt ott. Igazi kihívás volt kirángatni, no meg fék nélkül elhozni. De ma már nehéz pajtákból, házakból vásárolni. Nagyon sok járgány a MÉH-telepen végezte, a többit pedig más gyűjtők vásárolták meg. A felújított példányoknak pedig már megkérik az árát. Joggal, mert én is készítek fel OT (Old Timer – veterán – a szerk.) vizsgára járműveket, amit egy nagyon szigorú ellenőrzés előz meg. Még a csavarfejeket is megnézik, és mindennek gyári azonosnak kell lennie.
Felújítással is foglalkozol. Hogyan lehet ezekhez a különleges járművekhez alkatrészt találni?
Sokszor Ukrajnából, ismerősöktől, de most már az internet is nagy segítség a beszerzésben. Amit meg sehol sem találok meg, azt itthon gyártom le.
A veteránozás nemcsak a járművekről szól, hanem magukról a veteránosokról is. Mesélj, kérlek, milyen ez a közösség, milyen eseményeitek vannak?
Minden hónapban tartunk gyűléseket, ahol átbeszéljük a programjainkat. Hamarosan lesz egy börze, de rengeteget túrázunk a gépekkel belföldre és külföldre is. Például a bosnyák társszervezetünk is szokott hívni bennünket: gyönyörű szállodában helyeznek el, és rengeteg izgalmas programmal várnak. Elvisznek a hegyekbe túrázni; pár éve a szarajevói sörgyárban is tettünk látogatást, de megnéztük Tito titkos bunkerét is. Egyszer a bosnyák rendőrök kiszedték a veterános karavánból a régi Škodámat, és kérték, hogy nyissam fel az elülső csomagtér fedelét. Hiába mondtam, hogy ott csak bőröndöket találnak. Amikor felnyitottam, akkor csaptak a fejükre, hogy bizony hátul kell keresni a motort. Megsimogatták az ülést, majd jó utat kívántak.
Minden évben tartunk veterános bálokat, börzéinkre pedig olyan sok kiállító szokott jönni, hogy sokszor a Pécsi Expocenter kerítésén kívül találnak csak helyet. Ilyenkor a látogatók régi Ikarus buszokra is jegyet válthatnak, amik tesznek egy nagy kört Pécs belvárosában, de sietni kell a jegyváltással, mert hamar el szokott fogyni!
Összesen közel kétszáz járműved van. Mi az, ami még hiányzik a gyűjteményből, milyen terveid vannak a jövőben?
Egy Amphicarra vágyom még, ez egy elegáns kétéltű autó. Csak mész az úton vele, és ha szembejön egy folyó, csak átsiklasz rajta. Szeretném a Cintia lányomtól kapott Barkas kisbuszt is felújítani. De nagy álmom még, hogy létrehozok egy múzeumot, ahol kiállíthatom a szocialista csodáimat.
Ebben a cikkünkben pedig megtudhatod, hogyan szórakoztak a szocializmusban.
