Az internet térnyerése rengeteg pozitívumot hozott magával. Átrendeződtek a tartalomfogyasztási, a kapcsolattartási és kommunikációs szokásaink. Ezáltal hihetetlen mennyiségű információhoz és tudáshoz juthatunk, és hihetetlen gyors visszajelzéseket kaphatunk. A sok pozitívum mellett azonban a mérleg másik serpenyőjében számos negatívum is lapul. Ilyen a trollkodás megjelenése.
„A trollkodás valójában nem újdonság. Nóvumnak tűnik, de mindig is létezett” – szögezi le rögtön az elején Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus, A siker tervezhető c. nagy sikerű könyv szerzője a Díványnak. „A trollkodás ugyanis egy nyílt vagy éppen bújtatott agresszió, és ezzel a szóval tulajdonképpen lágyítjuk, trendivé tesszük azt, ami vagy rosszindulat, vagy pusztán egy destrukciós szándék” – fogalmaz a szakember.
A trollkodás tünet
„A trollkodás mindig valaminek a tünete, és érdemes a tünetek mögé menni” – mondja Limpár Imre. „Például lehet egy gőzkiengedés, egy szelep: a tünetnek itt van egy olyan funkciója, hogy mondjuk felhúzott az anyósom, a főnököm, a gyerekem, az unokám, bárki, és – adott esetben egy anonim profil mögül – osztok mindenkit, és kiadom a feszültséget.”
A pszichológus szerint ez ugyanolyan jelenség, mint ahogy van, aki elmegy a konditerembe és bokszzsákot püföl, és sajnos van, aki belerúg a macskájába, amikor összegyűlik benne a feszültség. A troll ebben az esetben képletesen belerúg a Facebookon valaki másba.
„Egyszerűbb ugyanis a világra haragudni, mint a saját életünk negatívumain gondolkodni”
– magyarázza a szakértő. Ugyanakkor felhívja rá a figyelmet, hogy a trollkodás másfajta tünet is lehet. Mégpedig annak a tünete, ha valaki irritál bennünket, és szándékosan vele szemben akarunk trollkodni, bosszút, revansot kívánunk. Ebben az esetben is tünetről beszélünk, de ez lélektani szempontból egy teljesen más dinamika, itt az agresszió nem „csupán” feszültséglevezetés, hanem valóságosan is a célszemélynek szól.
Van, aki csak felteszi a lemezt
A pszichológus rámutat, hogy a trolloknál megvannak bizony az úgynevezett kommunikációs lemezek is. „A virtuális tér ugyanis egyfajta aréna, egy virtuális találkozási pont, ahol mindenki felteheti és lejátszhatja a saját lemezeit, és ez különösen a politikai témájú véleményekre jellemző. Egészen más kontextusban, teljesen politikamentes tartalmak alatt is gyakoriak a politikai témájú kommentek, trollkodások” – mondja.
Van azért fegyverünk a trollok ellen
Limpár Imre szerint a trollok ellen az egyén sok mindent tehet. „Ez az énképekkel, az önmagunkhoz való viszonyokkal, az önbizalom–önértékelés–önbecsülés hármasával is összefügg. Tehát ha valaki mond rólam egy véleményt, érdemes elgondolkodni, hogy az miért megy mélyre.”
Azonnali hatékony fegyver persze nincs. De létezik egy első és egy második védvonal. „A tiltás az első védvonal.
De az úgy nyilván nem megy, hogy a feltöltött tartalmam alatt letiltom a negatív kommenteket, és rólam csak pozitívakat írjanak”
– mondja Imre.
Éppen ezért fontosabb a második védvonal, azazhogy egy hosszú önismereti munkával jussunk el oda, hogy ha valaki állít rólunk valamit, tudjuk, az még nem biztos, hogy úgy van, és nem feltétlenül kell vele foglalkozni. „Persze a dolgok bonyolultak, mindenkinek megvan a saját vörös vonala és a saját nünükéje. Ha az ember nünükéjét bántják, akkor még ő is reagál, miközben egyébként lehet, hogy nem is foglalkozna a trollokkal. Tehát ez egy differenciáltabb kérdés. Ami a lényeg, hogy a láthatóvá válásunkkal kell tudnunk valamit kezdeni.
Ez egy tanulási folyamat, ahol fokozott figyelmet és időt érdemes szánnunk a felnövekvő generációk pszichoedukációjára, mert különben a szakadék felé zakatolunk majd a virtuális tér zajaiban.”
Limpár Imre meglátása szerint ez egy határvédelmi probléma is. „Fontos tudnom, kit hova és meddig engedek, engedhetek. Sokkal egyszerűbb, ha vannak bizonyos belső protokollok, hogy kire reagálok, kire nem reagálok. Úgymond a határvédelmet szabályozom saját magamnál.”
A szakember úgy véli, hogy az egyik legnagyobb önstresszelés, ha valaki folyton nézi a telefonját, ki mit kommentel a képei, a posztolt tartalmai alá. Természetesen azt nem lehet mondani, hogy ne foglalkozzunk vele, mert egyrészt az ember kíváncsi, másrészt akkor miért osztanánk meg, ha nem érdekelnének a reakciók. „De azt lehet, hogy dedikált időt használunk arra, hogy ezeket megnézzük. Nálam ez például úgy néz ki, hogy egy hónapban egyszer-kétszer szánok egy fél órát arra, hogy tudatosan megnézem, hova milyen kommenteket írt a nagyérdemű, és aztán esetleg reagálok.
De amúgy a belső figyelmemet védem. És nem engedem, hogy kizökkenjek.”
Ne az okostelefon rángasson minket
„Tény, hogy már olyan mértékű az algoritmusoktól való kitettségünk és függésünk, hogy a telefon odatesz mindent az arcunkba. Ha valaki még fiatal, egyszerűen belesodródik ebbe, beszippantja őt a telefonja, hiszen folyton mindenről kapunk emlékeztetőt, értesítést. És ha már tudom, hogy valaki kommentelt, mert a gép értesített róla, akkor az már behúz, nem tudom könnyen megtenni, hogy nem nézem meg. Tehát egy lehetséges eszköz a kezemben, hogy a kommentekről való értesítést kikapcsolom. Hogy ne a telefon rángasson engem, hanem majd én használom a telefont.
Ehhez tudatosság kell. A tudatossághoz meg önismeret”
– foglalja össze a pszichológus.
Limpár Imre a nem magánoldalak esetén mindezeken felül azt is javasolja, hogy ne feltétlenül a posztot, tartalmat gyártó személy moderálja a kommenteket. „Inkább egy olyan ember, aki nincs annyira bevonódva. Szócsatákba belemenni, hogy majd én meggyőzöm az engem kommentelőket, nincs értelme. Konfliktuskezelési alapszabály, hogy nem kezelünk konfliktust írásban. Márpedig a trollkodás nagyon sokszor írásban zajlik.”
