Aki azt mondja, hogy körülötte minden tökéletes, az hazudik. De van, akinek valóban erősebbnek kell lennie társainál, hogy elviselje a rá mért csapásokat, és legyen ereje feldolgozni azokat a tovább éléshez. A traumaírás módszere nekik is hasznos kiút lehet elszenvedett sérüléseik börtönéből, de olykor már az is segít, ha az ember megismerkedik mások történeteivel, erőt merít az ő bátorságukból, s megtapasztalja, hogy sorsával nincs egyedül.
A Péterfy-Novák Éva író, emberjogi aktivista által jegyzett Túléltem 55 trauma/írás nem vidám, és nem könnyed olvasmány, nem arra való, hogy esténként pár sort beleolvasva elfárasszuk a szemünket elalvás előtt. Kifejezetten nehéz olvasmány, amit még nehezebbé tesz a tudat, hogy nem fiktív szereplők élettől távoli kitalált sztorijairól van szó, hanem hús-vér, mellettünk és velünk élő nőtársaink, lehet, hogy kollégánk vagy szomszédaink megtörtént traumáit mutatja be az elszenvedők szemszögéből.
Felszabadító…
Mégis, a kötet nemcsak annak a 38 túlélőnek okozott felszabadító érzést és régóta keresett, feloldozó megnyugváscseppeket, akik ehhez a kötethez megnyíltak és mertek beszélni átélt nehézségeikről. Az olvasónak is tanulságos és erőt adó antológia, aki azt hiheti, hogy egyedül van gondjaival, és aki úgy érzi, őt jobban sújtják a bajok, mint másokat, vagy hogy már többet már nem bír el.
Mindenki erőt meríthet azok bátorságából, akik elbeszéléseik erejével önkéntelenül is megtanítják az olvasót felállni, megbecsülni, hinni, merni, újrakezdeni, tovább folytatni, előretekinteni. Túlélni.
A Felhő Café Könyvek kiadásában idén megjelent kötet hivatalos bemutatóján három írás került művészi igényű felolvasásra, s szem egyik után sem maradt szárazon a népes hallgatóközönség sorai között, mégis azt vitte haza mindebből a résztvevő, hogy a trauma/írás kurzuson megismerkedett és megnyílt szerzők mennyire támogató közegre, új családra leltek. Jó volt látni őket, hallani, ahogy nevetnek, egymás és a hallgatók szemébe nézve tudnak már beszélni életük legnehezebb szakaszairól, momentumairól, és
a szeretet és a humor erejével egyénileg s közösen is óriási lépéseket tettek traumáik feldolgozása felé.
Előre, pajtások!
Szalai Gabriella egyik írásában kislány korába repít vissza, s gyermeki hangján meséli el, ahogy az élet nehézségeitől megtört édesanyja talajt vesztve kegyetlenül bántalmazta. Ahogy beavatja az olvasót az átélt borzalmakba, annak úgy szorul össze mellkasa, mintha maga is ott lenne, görcsbe rándul a gyomra, izzad a tenyere, és legszívesebben bemászna a könyv lapjai közé, hogy amíg még lehet, megakadályozza a várhatót.
Szülni, állni, ölni, halni
Mózes Zsófi elbeszélése mindennél jobban szeretett gyermekével való várandósságát írja le, amelyben az édesapa semmilyen szinten nem mutatkozott partnernek. Zsófi talán magának sem merte sokáig bevallani, hogy nem normális mederben mennek a dolgok, s csak a megélt szégyen és fájdalom éreztette vele, hogy ez így nincs rendjén.
Lombik
Katona Diana az anyaság határtalan boldogságának átéléséért folytatott elkeseredett küzdelmét osztja meg húsba maró hitelességgel. A megrendítően őszinte szövegtől mindenkit, anyát és férfiembert is egyaránt megérint a kétségbeesett próbálkozások lélekölő sokasága, a csalódások okozta fájdalom és a végén elmaradó happy end.
Az írások olyanok, mintha a legjobb barátod súgná a füledbe legrejtettebb, legféltettebb és legkegyetlenebb titkait, tragédiáját, közvetlen és zavarba ejtően őszinte hangnemben, mégis méltósággal elfogadva az elfogadhatatlant, és talán éppen egymásból is merített emberfeletti erővel.
