A tériszony, vagyis akrofóbia a magasságtól való irracionális félelem, mely elsősorban a biztonságosnak vélt magasság elhagyásakor jelentkezhet. Magyar nyelvű elnevezése találó, jól megvilágítja a jelenséget, hiszen olykor a nyitott terek is előidézik. Átélők történeteit szakértőkkel elemeztük.
„Mivel életünk minden területen a gravitációhoz kötött, a váratlan vagy tartós egyensúlyvesztés a pánik érzetét kelti. Az egyensúlyrendszer feladata, hogy testünk térbeli pozícióját érzékelje, reagáljon az érzékszervekből érkező jelekre és az egyensúlyi változásokat korrigálja. Tériszony akkor lép fel, amikor a látási és egyensúlyi információk nem pontosak, illetve azok feldolgozása nem zajlik szinkronban. Ilyenkor tájékozódásunkban pillanatnyi üzemzavar lép fel, a kontrollvesztés érzésétől pedig pánikba esünk” – tudjuk meg Zwegman-Kocsis Magdától, az INPP (Institue for Neuro-Physiological Psychology) magyarországi területi vezetőjétől.
„Még jól emlékszem az első tériszonyos élményemre. Nagyjából hétévesen felvitt a kíváncsiság nagyszüleim vidéki házánál a padlásra. Előtte nem nagyon találkoztam ilyen magassággal, és ahogy ezt érzékeltem, elfogott valami furcsa érzés. Lejönni már nem is tudtam, úgy jött értem a nagyapám, és segített lekászálódni” – emlékszik vissza Ákos korai tapasztalatira.
„A fóbia, valamilyen irreális félelem meghatározott helyzetektől, tárgyaktól vagy személyektől, aminek az irracionalitását általában a beteg felismeri, de nem képes leküzdeni” – jegyzi meg Szabó Jennifer, a Dívány pszichológus szakértője a jelenség kapcsán. „Gyakran erős fizikai és pszichés tünetekkel jár, így a fóbiával küzdők sokszor elkerüléssel reagálnak az elviselhetetlen szorongásként megélt helyzetekre.”
„Félelem a magasságtól”
„Az Eiffel-toronyhoz vittem a barátnőmet, hogy minél romantikusabb körülmények között kérhessem meg a kezét. Mindent gondosan előkészítettem, volt nálam becsomagolva gyönyörű gyűrű és szívhez szóló levél is. De csak az első szintig jutottunk. Ott is már csak a plexifal mellett tudtam néhány lépést araszolni, teljesen lebénultam. Ki volt zárva, hogy térdre ereszkedjek. Azért igent mondott. De én kis híján belehaltam még abba is, amikor a telefont a korláton kívül nyújtotta, hogy onnan készítse a szelfit a felejthetetlen pillanatról. Hát az biztos, hogy felejthetetlen marad” – számol be Gábor emlékezetes élményükről a „magasban”.
Tevékenységekben gátló tériszony
A tériszony nem csak pánikként jelentkezhet egy megélt helyzet során, néha bizonyos tevékenységekben gátol. Ilyen lehet például a síelés.
Tamás rajong a havas tájakért és a hegyi hütték hangulatáért, de azt csak nagyon kevésszer élvezheti, mert a síelés élményétől a tériszonya teljesen megfosztja. Azt gondolnánk, ez logikus, hiszen a felvonók olykor valóban félelmetes magasságokba emelnek egy, a levegőben lógó székpárt, vagy egy tojás alakú fülkét, tele emberrel. Mégsem ez benne számára az első számú akadály. „Amikor kiszállok a felvonóból, és lenézek magam elé a völgybe, meglátom azt a hatalmas mélységet, nyílt terepet, és azt érzem, leblokkolok.
Megüt a mélység, és teljesen lefagyok.
Mintha nem lennék ura a testemnek, mintha meg akarnék indulni lefelé önkéntelenül is, és nem lennék képes megállítani magam. Kiszolgáltatott és tehetetlen vagyok, mert úgy érzem, nincs hatalmam a testem fölött” – osztja mg érzéseit Tamás. „Életem egyetlen igazán jó síélménye egy szlovákiai éjszakai síelés kivilágított pályákon. Az éjszaka sötétsége által elrejtett völgymélység hamis biztonságérzetet adott. Soha olyan jól nem ment a síelés azóta sem, mint ott a sötétben.”
Ez történik valójában
„A tériszony esetében elsősorban az egyensúly és a szem játszik nagy szerepet, vagyis az egyensúlyi (avagy vesztibuláris) rendszer működése, valamint a kétszemes együttlátás” – osztja meg velünk Zwegman-Kocsis Magda. „Síelőnk áll a lejtő tetején, s tapasztalatból sejti magáról, hogy testhelyzete és a kép gyors változásait sem szemei, sem egyensúlyrendszere nem tudják majd időben feldolgozni, és nem lesz képes azokhoz megfelelően alkalmazkodni. Ha mégis rászánja magát a siklásra, rendszerét mérhetetlen stressznek teszi ki.
Az idegrendszer úgy védekezik, hogy „kicsapja a biztosítékot”: az illető leblokkol.
Leizzad, szemei kimerednek, izomzata lemerevedik, légzése szapora lesz. Ezt az állatvilágból is jól ismert, a félelemtől lefagyó, tetszhalott állapotban túlélő ősi reflexet a tudomány Fear Paralysis Reactionként tartja számon” – folytatja az idegrendszer és a mozgás összefüggéseinek szakértője. „Mielőtt mégis nekilódulna a lejtőnek, kissé előrehajol. Ekkor a belső fülben lévő egyensúlyi szerv is elmozdul, amitől az egyensúlyvesztés érzete elhatalmasodik rajta. Fél, hogy nem lesz képes a gyorsan változó képekből eredő kilengésekhez alkalmazkodni, így ösztönösen hátrahőköl. Igen ám, de a fej pozícióváltozása ismét a folyadék mozgását okozza, amelyben az egyensúlyi szerv lebeg. Így ahelyett, hogy az stabilizálódna, ismét az egyensúlyi bizonytalanság érzetét kelti, és az ördögi kör bezárul” – összegzi a jelenséget Zwegman-Kocsis Magda.
Relatíve kis magasság is előidézheti
Hasonló történik azzal a személlyel is, aki a toronyból lenézve vagy a hídon áthaladva kerül pánikba. Anikóval rendszeresen ez történik:
„Amikor vezetek, és hídhoz vagy felüljáróhoz közelítek, elég csak messziről meglátnom, és már is izzad a tenyerem, szorongok” – meséli Anikó az élményeit. „Azonnal besorolok a belső sávba, és szorosan kapaszkodom a kormányba.”
Mint az már a tudomány és a beszámolók oldaláról is kiderült, a tünetek egyebek mellett ezek lehetnek: légszomj, remegés, izzadás, felgyorsult szívverés, hányinger, ugyanakkor sokkal komolyabb, életveszélyes helyzeteket is előidézhet azokban, akik úgy élik meg, vonzza őket a mélység…
„A hatodik emeleti lakás ablakában beragadt a redőny. Nem volt otthon más, ezért kénytelen voltam kinyitni, és addig nyújtózkodni a nyitott ablak párkányán, amíg elő nem piszkálom a redőnyt. Közben úgy kellett uralkodnom magamon, hogy ne nézzek le a mélybe, vagy ne lóduljak ki a semmibe, pedig eszemben sincs véget vetni az életemnek. Amikor kiszabadult a redőny, és lemásztam, zokogásban törtem ki, mert akkor fogtam fel, milyen veszélyhelyzet volt, és milyen közel álltam a bajhoz” – osztja meg tapasztalatát Eszter.
A felnőttek hasonló, szorongásos és fóbiás problémáira a brit INPP intézet pszichológusai 50 éve egy olyan módszert dolgoztak ki, amely a problémák hátterében lapuló fizikai tényezőkkel (hallási, látási és egyensúlyi adatfeldolgozás) számol le. Ez a mozgásalapú idegrendszeri fejlesztő tréning 7 éves kor felett alkalmazható. Emellett a tériszony leküzdésében vagy mérséklésében virtuálisvalóság-technika és gyógyszeres kezelés is segítségünkre lehet.
