Táncolni vagy nagyon szeretünk, vagy nagyon utálunk. Akad köztünk, akinek isteni a ritmusérzéke, mások a negyedeket számolják szorongva, miközben azon tűnődnek, milyen nevetségesen festhetnek egy külső szemlélő számára.
Valahol itt rontottuk el egyébként. Azáltal, hogy a táncot kiemeltük a rituáléink közül, és az ismerkedés, a bulizás eszközeként bezártuk koncerttermekbe és diszkókba, hozzáadtunk egy jó nagy adag szorongást is. Táncolni meg kell tanulni. Aki nem tud, az béna. A jó táncosok könnyebben ismerkednek, könnyebben találnak párt, próbáljuk meg utánozni őket. Lazulj le! Ez a tanács érkezik mindenhonnan a szégyenlősebbek felé, akik jobb híján alkohollal próbálják levetkőzni a gátlásaikat és előjönni a sarokból. Elfelejtettük, hogy a tánc, a ritmusra történő mozgás eredetileg nagyon sokféle, és az égvilágon mindenki képes rá. Nem azért, hogy felszedjen valakit, hanem azért, mert a mozdulatokon keresztül, a zenét átélve tudjuk kifejezni az érzéseinket, megélni a csoporttal és a magasabb erőkkel való összehangolódást. Ebben pedig nincs félelem, ebben biztonságérzet és flow van. Csak ezt mára tökéletesen száműztük a tudatunkból.
A tánc ősi előnyei
A szakértők szerint azt kérdezni, mi a célja a táncnak, olyan, mintha azt firtatnánk, mi értelme van a szívverésünknek? Ez tart minket életben. Ez köti össze egy közösség tagjait. Hidakat épít. Azóta táncolunk, amióta az emberiség létezik. A mozdulat egy szavak nélküli nyelv, amin kifejezzük magunkat. Ősibb, mint a beszéd. Tízezer éves indiai barlangrajzokon egyértelműen látni, ahogy a festett alakok mozognak, az ókori görögökről pedig tudjuk, hogy isteneik tiszteletére, illetve az olimpiákra összegyűlt közönség szórakoztatására táncoltak. A nyelv, az erkölcs és a vallás előtt az egy ritmusra mozgás volt az, ami összekötötte, csoporttá kovácsolta az embereket. Európában a kis falvak néptáncaitól a királyi udvarban előadott mozdulatokig egyértelműen fontos szerepet játszott – az uralkodó udvarában senki nem mondott olyat, hogy „most nem táncolok, szégyenlős vagyok”. A kapcsolatteremtés, az élet, a szabályok betartása közé egyértelműen beletartozott.
A formális tánctól a testek közelségéig
No persze a főúri tánc nagyon udvarias, szabályozott és távolságtartó volt. Az 1800-as évektől kezdve azonban ez is változni kezdett, mégpedig a keringővel. Ott botrányosan közel álltak egymáshoz a partnerek, megérintették egymást, együtt mozogtak szoros közelségben. A balett ennél sokkal hamarabb, már a XV. században kialakult Olaszországban. Ez is nagyon kötött, szabályozott mozgásforma, amit csak a megfelelő alkattal és hajlékonysággal rendelkezők művelhettek. Hamar művészetté vált, hiszen komplett történeteket lehetett rajta keresztül elmesélni. Idővel aztán a szigorú szabályok arra csábították az embereket, hogy megszegjék őket: a balettosmozdulatokat addig módosították, fejlesztették, míg modern jazz, jazz, hiphop és breakdance lett belőlük. A fejlődés pedig nem állt meg, napjainkban is folytatódik, csak jellemzően már a videómegosztó vagy közösségimédia-platformokon.
A gyerekek érzik a ritmust
A tánc ősi, eredeti beidegződése jól látszik a gyerekeken, akikből még hiányzik a szégyenlősség. Ha zenét hallanak, legtöbbjük mozogni kezd rá, sőt, kedvenc előadóik és mozdulataik is kialakulnak. Nem kell nekik megmagyarázni, mi az a ritmus: már tudják. Az egész világnak megvan a maga ritmusa, és ők ehhez kapcsolódnak, ebbe születtek bele. A tánc alapvető, természetes önkifejezési forma, egészen addig, amíg – általában óvodában vagy kisiskoláskorban – rá nem döbbenünk, hogy minket néznek. Onnantól csak úgy akarunk táncolni, ahogy az másoknak tetszik. A belső eredet, az önkifejezés sokadlagos helyre kényszerül. Pedig a tánc még biológiai értelemben is hasznos: rengeteg agyi területet stimulál, fejlődik az egyensúlyérzék, a memória, endorfinok szabadulnak fel. Az agy fő, jutalomért és örömért felelős területe kapcsol be. A rossz érzéseink, a stressz távoznak, helyükre a többiekkel, illetve a zenével való kapcsolódás és a felszabadultság lép – legalábbis akkor, ha el tudjuk engedni a tánchoz kapcsolt negatív érzéseinket. Kutatások szerint önkéntelenül is megjegyezzük azokat, akik velünk egy ritmusra táncolnak, ez nagyban erősíti a közösség, a kapcsolódás érzését. Emellett a zene, a ritmus gyógyít is: a Parkinson-kórban szenvedő betegek járása drámaian javult a metronóm hozzáadásával.
Az állatok is táncolnak?
Több feljegyzés is született már táncoló állatokról – még úgy is, hogy kivették az udvarláshoz köthető násztánc mozdulatait, vagy a méheknél azt a fajta táncot, amivel a nektárforrás helyét beszélik meg egymással. A csimpánzok például táncolnak, de csak azokkal, akikkel szoros közelségben élnek. De nem csak ők, egyes madarak is, a leghíresebb példa Snowball, a papagáj, aki mozgásával pontosan követi a zene ritmusát; vagy például az oroszlánfóka, aki különféle ritmusokra rázza a fejét, egy bonobó, amely spontán módon szinkronban dobolt egy tudóssal, és egy ló, aki a zenével egy ritmusban ügetett. Vétek lenne hát fejlett emberi lényként száműzni az életünkből a táncot csak azért, mert attól félünk, hogy nem vagyunk elég jók benne.
