Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Érdekes, hogy a legtöbbjüket maximum fényképről ismerjük, mégis akár nap mint nap követjük az életüket a közösségi oldalakon, vagy róluk készült sorozatokat darálunk. A helyükbe képzeljük magunkat, irigykedünk, sóhajtozunk, dühöngünk, amiért nekik jutott több, de egy dologra képtelenek vagyunk: leszállni róluk.
A francia forradalom előtti évtizedekben állítólag Jean-Jacques Rousseau szájából hangzott el a mondat, amely szerint „egyétek meg a gazdagokat”. Az idézet eredetiségét sokan kétségbe vonják, de mára amúgy sem Rousseau tanításaihoz kapcsolják: TikTok- és Twitter-hashtag vált belőle. Olyan filmek és tévéműsorok jelzésére használják, amelyekben a szupergazdagok életének negatív oldalát mutatják be, de úgy, hogy a vagyonuk mellé megkapják a magukét erős kritika vagy finom gúny formájában. Gondoljunk csak az Utódlás című sorozatra, az Élősködőkre, A menüre, vagy épp az Üveghagymára, A fehér lótuszra vagy A szomorúság háromszögére. Bár kitűnő alkotások, népszerűségükhöz nagyban hozzájárult, hogy a kivételezettek életéről szóltak. Mi, átlagemberek ugyanis minden, a gazdagokról szóló tartalmat felfalunk, sőt, a történetek iránti éhségünk egyszerűen kielégíthetetlennek tűnik.
Miért ilyen érdekes a szupergazdagok élete?
Elméletben ahhoz tudunk jól kapcsolódni, ami ismerős, ami hasonlít hozzánk. Akkor miért foglalkozunk mégis ennyit a felső tízezer életével, amelynek tagjai nem járnak akciókat vadászva bevásárolni az áruházakba, akik nem aggódnak a következő fűtésszámlán, a gyerekük taníttatásán, az egészségük megőrzésén vagy a nyugdíjuk összegén? Alig vannak közös problémáink és közös örömeink. Ennek ellenére a Faber irodalmi kiadó nemrég könyv formájában is megjelentette az Utódlás forgatókönyveit, s éppúgy elkapkodták, mint az összes, a gazdagok életével, szokásaival kapcsolatos irodalmi művet. Itt derül fény egy fontos oda-vissza hatásról: nemcsak azért érdekel minket a gazdagok élete, mert irigykedünk rájuk és kivetítjük rájuk a vágyainkat, hanem azért is, mert évszázadokig szinte az összes irodalmi mű – s akkoriban nem voltak filmek – a tehetős családok életéről szólt.
Aki olvasni akart, annak be kellett érnie a gazdagok életével
Aki tehát olvasni vágyott, az akár szórakoztató regények, akár komolyabb művek esetén is beleütközött a kivételezettek életébe. Ennek pedig az a nagyon egyszerű oka volt: akkoriban csak a szupergazdagok engedhették meg maguknak, hogy könyveket írjanak. S honnan máshonnan tudtak volna ihletet meríteni, mint saját környezetükből? Így aztán minden olvasó, aki a 20. század előtti klasszikusokat forgatta, bizony rászokott, hogy a nála jóval tehetősebbek életét figyelje meg és élje át. Ugyanakkor azután, hogy már középosztálybeli és annál szegényebb írók is hallatni tudták a hangjukat, és az irodalmi piac kiegyenlítettebb, a gazdagok iránti érdeklődésünk nem csillapult. Az életüket, randizási szokásaikat nyomon követő realityk, sorozatok, filmek milliókat szegeznek a képernyő elé, legyen szó akár Amerikáról, akár Ázsiáról, akár az orosz oligarchákról. Hogy ők hogy jönnek ide? Az idei év egyik irodalmi szenzációja, a Queen K az ő életüket mutatja be.
Egyik könyv a másik után
Az író, a milliárdosok gyerekeinek egykori magántanára, Sarah Thomas szinte borítékolhatja a sikert, ahogy Ellery Lloyd új thrillere, a The Club is, ami egy magánszigeten található ultraexkluzív klubban játszódik, és annyira hasít, hogy már Reese Witherspoon könyvklubjába is beválogatták. Az év legfelkapottabb regénye azonban minden bizonnyal a Pineapple Street, az amerikai szerkesztőből lett írónő, Jenny Jackson briliáns debütáló regénye, amelyet a Vogue „ízletes új aranykori családi drámának” titulált, és amelyre a televízió is gyorsan lecsapott. A New York Times bestsellere a Brooklyn Heightsban élő Stockton család történetét meséli el, akik New York-i ingatlanok adásvételével tettek szert jelentős vagyonra. A Stocktonok luxuséletmódjának szatirikus ábrázolása az ilyen párbeszédekben mutatkozik meg: „Jaj, ne! Lena BMW-jében hagytam a Cartier karkötőmet, és hamarosan indul a nagymamájához Southamptonba!”, de közben annyira magával ragadó, élesen megrajzolt a történet a karakterekkel együtt, hogy végül az író eléri, hogy együttérezzünk a szupergazdag család tagjaival, és faljuk az oldalakat, amelyek a világukba vezetnek.
Amikor az író nyomoz
Jackson inspirációért nem ment messzire: a Brooklyn Heights-i Pineapple Streeten élve – bár szerény lakásban – a gazdagabb szomszédokat figyelte. „Mindig elsétáltam a lakás mellett, ahol hatalmas öblös ablakok, zongora és nagy kínai urnák voltak, azon gondolkodva, ki lakik ott?”. Ez a fajta kíváncsiság is választ ad a kérdésre, hogy vajon miért érdeklődünk ennyire a tehetősek világa iránt? A válasz a nyomozás, a felfedezés izgalmában (is) rejlik. Akár azért, mert el akarjuk lesni, mi kell ahhoz, hogy végre mi is meggazdagodjunk, akár azért, mert idegenkedünk tőle, kevesen tudnak ellenállni a bámészkodásnak, a titokzatos szokásokkal, hierarchiával beosztott, másfajta élet felfedezésének. Ha ezt az élményt könyvre váltjuk, még jobban szórakozunk, és a rendőrség sem fog rákérdezni, mégis miért figyeljük a tehetős ismerősök és idegenek lakásait, üzleteit. S minél alaposabban figyeljük a műveken keresztül a kivételezettek életét, annál hamarabb rájövünk, hogy boldogságot, valódi elégedettséget még mindig nem lehet pénzért venni.
