Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Vannak olyanok, akik sikereiket megélik, ünneplik és helyükön értékelik – és vagyunk mi, teljesítményszorongással sújtottak, akik számára a siker csak még nagyobb stressz.
A múltkoriban a szerkesztőségben ülve kolléganőimmel beszélgetve megkérdezték tőlem, hogy csinálom, hogy annyira előre dolgozom, mint senki más a szerkesztőségben, a beosztásunkban már hetekre előre sorakoznak megírt cikkeim.
Valószínűleg valamiféle lájfhekket vártak volna, amellyel kétgyerekes anyaként is varázsütésre megy a cikkírás és az interjúzás,
ehelyett azonban nem tudtam nekik sokat mondani azon túl, hogy én csak ettől érzem magam biztonságban. Közben pedig azonnal kúszott felfelé gyomortájról a rettegés: „Lehet, hogy nem is csinálom jól, csak azt hiszem? Ha nem tudom elmondani a miérteket, akkor talán csak összecsapom a cikkeket. A francba, nem vagyok elég jó.”
Üdv egy teljesítményszorongó agyában!
Amikor a sikert elhomályosítja egy másik érzés
Amióta világ a világ, úgy éreztem, nekem a maximumot kell nyújtani. A dupla témazáróra bekapott két hármas földrajzból életem legsötétebb óráit hozta – persze, nyilván kellett ehhez az is, hogy a családomban csak az ötös legyen elég jó jegy, elfogadható osztályzat az ellenőrzőben és a bizonyítványban is.
Egyetemen átmenetileg sikerült lelazulnom, ott őszintén tudtam örülni szigorlati kettesnek is, hiszen az a lényeg, hogy görbüljön.
Amikor viszont bekerültem a munka világába, minden visszakerült a régi kerékvágásba. Sokáig nem tudtam megfogalmazni, mi is ez az ősi szorongás, ami folyamatosan feszít belül, miért nem elég jó a dicséret, miért fogadom azt is felemás érzésekkel.
Aztán egyszer összeállt a kép, „diagnosztizáltam” a teljesítményszorongást, amely szerencsémre rám nagyon ritkán hatott igazán bénító jelleggel – de azért emlékszem egy matematikadolgozatra, amelyen 45 percen át bámultam a papírt, a számjegyek és műveleti jelek pedig kínai írásjelekként bámultak rám vissza, a végeredmény pedig egy termetes egyes lett, természetesen. Az évek folyamán megtanultam együtt élni azzal, hogy még szinte minden interjú előtt izgulok, néha egy egyszerű telefonbeszélgetést megelőzően is győzködnöm kell magamat arról, hogy ideje lenne a zöld gombot megnyomni, képes leszek a beszélgetést végigvinni. A racionalitás nem sokat segít ezekben a helyzetekben: hiába tudom, hogy a rám váró feladat menni fog, attól még jön az a gyomorszáji szorítás.
A szorongásban ez a rossz
Teljesítményszorongónak lenni nagyon rossz. Nehezen tekintesz objektíven saját teljesítményedre, amikor pedig valamit mégis értékelsz, nem tart sokáig az érzés. Biztosan találsz majd benne olyasmit, amit javítani kellene vagy lehetne legközelebb, ezzel a saját mérce még magasabbra kerül. Nehezen tudsz kilépni a munkádból, feladataidból – ja, azt említettem, hogy természetesen nemcsak újságírói, de feleségi, gyermeki, unokai és szülői, sőt, baráti értelemben véve is teljesítményszorongó vagyok?
Amikor tortát sütök, bosszankodom, mert nem úgy néz ki, mintha egy XII. kerületi cukrászdából rendeltem volna. Ha már megint nem hívtam fel valakit egy napja, egy hete vagy akár csak fél órája, lelkiismeret-furdalásom van.
Ezt a hozzáállást könnyű az élet minden területére kiterjeszteni, folyamatosan szorongani, magammal elégedetlenkedni.
És látszólag ez a jó
Teljesítményszorongónak lenni kívülről ugyanakkor nagyon jó. Ha ezt a sportot űzöd, akkor jó eséllyel maximalistának ismernek meg. Nem mersz nem vállalni extra feladatokat, mert mi lesz akkor, mit gondolnak rólad?
Simán lehetsz mindenki kedvence – vagy az a balek, aki állandóan elvállal mindent, mert mi van, ha nem teszi ezt?
Igyekszel a lehető legjobb lenni a feladataid elvégzésében, tartani a határidőt, megbízható munkaerővé válni: csupa olyan tulajdonság, amelyet minden munkáltató értékel.
Érdemes küzdeni ellene
Azon ugyanakkor nem kell túl hosszan gondolkodni, hogy lásd, mi a trükk az ilyen életmódban. A szorongás nem jó társ a mindennapokban: sőt, kifejezetten kellemetlen. Ha a sikereidet nehezen éled meg, ahogyan ez velem is megtörténik időről időre, nem kapod meg azt a pluszt, amitől aztán a nehezebb heteken, időszakokon is átlendülsz. Változtatni nem egyszerű, de azért érdemes rá törekedni – és a csálé tortát, a kicsit odaégett rántott húst úgy látni, ahogyan a környezetem is teszi.
Nem könnyű, de ilyenkor érdemes a másik nyújtotta tükörben magunkat szemlélni.
Ha az óvodás gyerekeim hozzám bújva azt susogják, én vagyok a világ legjobb anyukája, párás szemmel igyekszem elhinni (jó, lebuktam, nem megy, de akkor is).
Ha egy cikkem jól sikerül, ha megdicsérnek érte, elhiszem, nem vitatom. Próbálom kordában tartani azt az érzésemet is, miszerint ami egyértelműen jó teljesítmény, abban biztosan akad valami hiba, nem érhettem el azt (helló, imposztorszindróma!). Nem állítom, hogy ez nem jár állandó belső munkával, de érdemes próbálkozni, mert folyamatosan szorongani nagyon nem jó.
