Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A lakótelepek a szocializmus ma is élő vívmányai: bárhova megyünk Magyarországon vagy a keleti blokk országaiban, biztosan találkozunk velük. Noha napjainkban már nem mindegyik szürke, hiszen a panelprogramnak köszönhetően az új szigetelés felhelyezésekor átfestették azokat, bizonyára mindannyian emlékszünk a betondzsungelekre.
Bár vizuálisan és esztétikailag nem nyújtanak hatalmas élményt, a lakótelepek világa társadalmi szempontból majdnem olyan volt, mint egy kis falu: egy közösség, ahol a legtöbben ismerték egymást, az eladó a boltban ismerősként köszöntötte a szüleimet, és a játszótéren örök barátságok szövődtek. A budaörsi lakótelepen, ahol én felnőttem, biztosan.
A szocialista lakótelepi mindennapok bája
Nem volt bekötve a telefon, a boltban a zacskós tej délelőtt tízig elfogyott. Apukám vagy anyukám, ha beteg voltam, az ablakunk alatt lévő fülkéből hívta a nagyszüleimet, akik a belvárosban és Zuglóban laktak – nekik már volt telefonjuk a 80-as évek elején –, hogy azonnal induljanak, mert valakinek vigyáznia kell rám, a doktornő pedig délután rendel, oda is el kellene vinniük. Csak egy egyszerű, mindennapi eset, amit ma már a mobillal gyorsan intézünk.
De akkoriban, amíg a nagyszülők odaértek, a szomszédok vigyáztak rám, akiknek a többségével a szüleim több mint negyven év után is tartják a kapcsolatot. Ugyanígy azoknak a bölcsődés és óvódás társaimnak a szüleivel is, akikkel én együtt játszottam a két tízemeletes között épült játszótéren, és ahol tucatnyian versengtünk a három hinta egyikéért. De nemcsak a szülők barátkoztak össze és segítették egymást, amikor csak tudták, engem is sok barátság és emlék köt a szürke épületekhez. Az egyikben rendeztük az első divatbemutatót a barátnőimmel, és videó is készült arról a Roxette-koncert imitációról, amit aztán később jól eldugtunk, nehogy rajtunk kívül bárki megnézhesse.
Van, ami nem változik a lakótelepeken sem
Noha a családommal mi elköltöztünk Budapestre úgy négyéves korom tájékán, úgy hozta az élet, hogy a gimnazista éveimet is e lakótelepen töltöttem.
Számtalan dolog nem változott tíz év leforgása alatt: a panelek átjáróiban, az eldugott ficakokban történt minden, ami egy tinédzser számára tiltott volt.
Ugyanakkor keresve sem találnánk olyan jó burgerező helyet egész Budapesten, mint a gimnáziummal szemben lévő tízemeletes aljában – a sötét zugok egyikében –, ahova akkor mentünk át, amikor késő estig szerkesztettük az iskolaújságot a könyvtárban.
A 40-es buszok útvonala azóta alig változott, a Móricz Zsigmond körtérről is indulnak még járatok, a végállomás pedig a budaörsi lakótelep, aminek a tövében már ott vannak a giga méretű bevásárlóközpontok óriási parkolókkal. Az a jó kis családias, szocialista hangulat is eltűnt, a lakótelepi kis „faluból” fejlett város lett, ahol már nincs szükség a kisboltra, mert ott a szupermarket, és van éjjel-nappali patika is.
Az épületek még mindig ugyanazok, az emberek talán már nem, de a közösség életét mindig azok alakítják, akik az adott helyen élnek. Talán a kapcsolódások már nem olyan szorosak, mint az én gyerekkoromban, amikor sokkal jobban egymásra voltunk utalva, mint most, de csak rajtunk múlik, mivé formáljuk a mai (panel)közösségeket.
(Címlapfotó: Fortepan/ Építésügyi Dokumentációs és Információs Központ)
Ha az is érdekel, hogy milyen volt a házmesterek országa, ezt a cikkünket mindenképp olvasd el!
