Az internetes személyiségteszteknek se szeri, se száma, így szinte már bárhol kaphatunk magunkról efféle önjellemzést. De vajon ezeknek mennyi lehet a valóságalapjuk, és megéri-e hallgatni rájuk?
Az „ilyen típusú személyiség vagy” jellegű tesztek régebben inkább a különféle magazinokban voltak megtalálhatóak, és inkább poénból töltöttük ki őket, nem pedig komolyan. A tudomány és a pszichológia azonban annyit fejlődött, és olyan széles körben elterjedt, hogy ezek a tesztek sokszor felérnek azokkal, amelyeket a pszichológus töltet ki velünk ahhoz, hogy képet alkothasson rólunk. Vagy mégsem?
Honnan erednek?
A személyiséggel kapcsolatos kérdőívek körülbelül egy évszázaddal ezelőtt jelentek meg – mondja Jim Butcher, a Minnesotai Egyetem emeritus pszichológusa. „Az első világháború alatt elkezdtek kérdéseket feltenni az egyén gondolkodásáról és viselkedéséről. Ezek a személyiségproblémákat és a mentális egészségügyi gondokat vizsgálták.” Mindez azért volt fontos, hogy az amerikai hadseregből a kérdőívek segítsenek kiszűrni azokat a katonákat, akik nem alkalmasak katonai repülőgépek vezetésére.
Butcher szerint a 20. század első felében sok akadémikus kezdett el különféle személyiségskálákat alkotni. „Nemcsak a mentális egészséggel kapcsolatos diagnózisokról, hanem arról is, hogy milyen maga a személyiség, Az akkori értékelésekkel gyakorlatilag az volt a probléma, hogy az alkotók személyiséggel kapcsolatos szubjektív érzéseire épültek” – jegyzi meg a szakember. „Aztán elkezdtek kérdéseket feltenni arról, hogy valóban azt mérik-e tesztek, amit gondolnak róla, illetve mennyire megbízhatóak ezek a következtetések, és érvényesek-e?”
Ki vagyok én?
Van egy személyiségmodell, amely túlélte a 20. századot. Ma népszerű az akadémikusok körében, Simine Vazire, a személyiségpszichológia professzora is ezt használja kutatásai során. Az 5 nagy személyiségjegynek (más néven 5 faktoros modellnek) hívják, és három évtizeden keresztül fejlesztették ki 1961-től a Brooks légi bázison. Ettől kezdve az 1990-es évekig számos pszichológus, köztük Lewis Goldberg, Warren Norman, Paul Costa és Robert McCrae segített a modellt modern formájára fejleszteni.
Big 5
Vazire szerint az 5 nagy személyiségmodell kidolgozásakor a pszichológusok igyekeztek elkerülni a korai személyiségkutatókat sújtó buktatókat – például az elsősorban intuíción alapuló kritériumok kiválasztását. Ehelyett a Big 5 modell holisztikus irányt vett: minden olyan szót összeszedett, amely személyiségjegynek tekinthető, és egyszerű, egyértelmű kérdéseket fogalmazott meg velük kapcsolatban.
Például egy 1-től 5-ig terjedő skálán mennyire vagy társaságkedvelő? Megbocsátó természeted van?
Az alapján, hogy az emberek hogyan válaszoltak a kezdeti felmérésekre, a kutatók statisztikai módszerekkel csoportosították a jellemvonásokat,
(például „beszédes” és „milyen a szociabilitásszintje”) öt alapvető kategóriába: extraverzió, lelkiismeretesség, kellemesség, neuroticizmus és nyitottság a tapasztalatokra. Egy másik modell hasonló, de egy extra kategóriát is ad hozzá: ez az őszinteség–alázat vonala.
A Big 5 modell kulcsa az egyszerűség. Nem osztályoz senkit „típusokba”, csak tájékoztatja, hova esik a személyiségjegyek kontinuumán. „Nem fogsz megtudni semmit, amit eddig ne tudtál volna magadról, és a pontosság teljes mértékben abból fakad, hogy mennyire voltál őszinte és önreflektív a válaszaidban” – állapítja meg Vazire.
Vannak olyan tanulmányok, amelyek azt mutatják, hogy a Big 5 faktor pontszámai korrelálnak bizonyos eredményekkel – például a lelkiismeretesség a hosszabb élettartammal, az extroverzió pedig az értékesítési képviselők magasabb eladásaival. „De ez nem jelenti azt, hogy valaki, aki magas extroverzióval rendelkezik, jobb eladó lesz” – figyelmeztet Vazire.
Az ilyen személyiségértékelések – különösen azok, amelyek a toborzók és menedzserek felvételére irányulnak – egyfajta „rejtett igazságot akarnak feltárni a személyről”
– mondja Randy Stein, a pomonai California Polytechnic State University pszichológusa. A kereskedelmi személyiségtesztek néha furcsa kérdéseket tesznek fel – például: „Ön azonosul a kígyókkal?” vagy „Hogyan reagál egy bizonyos színre?” –, és így próbálnak meg következtetéseket levonni a válaszokból. Az ilyen következtetések az áltudományosságig merészkednek, vélekedik Stein.
Nem kell mindent elhinni?
Vannak más okok is, amelyek miatt Stein úgy gondolja, hogy egyes személyiségértékelések áltudományosak lehetnek. „Gyakran az határozza meg, hogy ezek a tesztek mit mondanak az embereknek bizonyos személyiségjegyeket illetően, hogy mennyire hajlandók fizetni érte.”
Összességében tehát kijelenthető, hogy az efféle személyiségtesztek pontossága nem hasonlítható össze a tudományosan megalapozott mérésekével. Ez érthető, mert az emberi elme és viselkedés nagyon-nagyon összetett, és a személyiségjegyek csak tág mintázatokat foglalnak össze bennük. Az internetes tesztek mégis értékes perspektívát kínálhatnak személyiségünkről azáltal, hogy alaposan összefoglalnak egy sor tulajdonságot magunkról, és megmutatják, hogyan állunk ezekben másokhoz képest. Ez némi objektivitást ad az eredményeknek. Azonban annak érdekében, hogy pontosabb képet kapjunk tulajdonságainkról, érdemes kétszer vagy többször is tesztelni, és megnézni, hogy megegyeznek-e az eredmények. Ha továbbra is ugyanazt az eredményt kapjuk többszöri kitöltésre is, akkor valószínűleg megbízhatóbb az adott teszt.
