Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Igen, nem, talán, részben, látszólag... Sokféle válasz létezik a kérdésre, és lehet, hogy életszakaszunknak és -helyzetünknek megfelelően másképp válaszolunk rá ma, mint ahogy válaszoltunk volna tíz évvel ezelőtt, vagy mint ahogy tíz év múlva fogunk. De mit mond a pszichológia?
A filozófia egyik nagy alapkérdésére ma a pszichológia szemszögéből tekintünk rá. Szakértőink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely és az Önsegítő személyiségfejlesztő műhely alapítói próbálják megválaszolni a kérdést, hogy létezik-e szabad akarat.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Szalay Ágnes: Amikor Isten elhallgat
Erről a címről Jean-Paul Sartre jutott eszembe, és a gimnáziumi évek vége. Hogy a nem választás is választás, vagyis mindenképpen szabadon döntesz. Akkoriban, francia művészeken és egyéb egzisztencialista filozófusokon elmélkedő (és a szigeti bejáró előtt kannás bort ivó) alig húszévesként nagyon hittük, hogy azt választunk az életben, amit csak szeretnénk. Előttünk a végtelen sok lehetőség, és rajtunk áll, hogy mi lesz belőlünk, mit kezdünk ezzel. Voltak pillanatok, amikor még azt is éreztük, hogy bármit is szeretnénk, képesek leszünk rá.
Évekkel és jelentős mennyiségű tapasztalattal/kudarccal később, a munkahely, bérleti díj, család, házimunka és egyéb kötelezettségek között vergődve már inkább azzal a Sartre-idézettel biztathattuk magunkat, hogy „szabadnak lenni nem azt jelenti, hogy azt tehetjük, amit csak akarunk, hanem hogy azt akarjuk, amit tehetünk”. Ugyanazok az emberek voltunk, de egészen mást hittünk a szabadságunkról és a lehetőségeinkről. Életünk során, attól függően, hogy éppen hol tartunk az érzelmi és gondolkodásbeli érettségünkben, nagyon másképp élhetjük meg a szabad akarat fogalmát. Másképp hihetünk vagy nem hihetünk benne. Egyrészt a mi döntésünk, hogy mennyit invesztálunk a saját fejlődésünkbe, hogyan alakítjuk a gondolkodásunkat, másrészt viszont az érettségünkön is múlik, hogy hol tartunk, ami azért nem csak elhatározás kérdése.
Pszichológusként vagy coachként leginkább azt láthatja az ember, hogy nagyon sokan jóval kevesebb helyen élnek a szabad akarat lehetőségével, a szabad választással, mint amennyi helyen lehetne. És nagyon felszabadító eljutni oda, hogy azt érzed, jóval több választási lehetőséged van, mint hitted.
Az ember sokszor érzi magát a körülmények áldozatának, bizonyos meggyőződéseihez, alapvetéseihez ragaszkodik, bizonyos képességeivel nincs tisztában, régi, haszontalan mintázatai fogva tartják, eleve lemond dolgokról, mert ő már csak olyan, hogy erre nem képes – és ezzel önmagát akadályozza abban, hogy a saját megelégedésére alakuljanak a dolgok. Így mondhatnánk azt, hogy ugyan lenne az embernek szabad akarata, de megfosztja magát tőle. Másrészt viszont ezt nem jó dolgában teszi, hanem mert nem tud másként tenni. Tehát mégsem szabadon dönt. A belső korlátozó tényezők éppúgy valós akadályok, mint a külsők. Hiába lenne számomra a legideálisabb létforma egy floridai villában éldegélni, nem tehetem meg, mint ahogy hiába lehetnék bátrabb, hogy jó előadásokat tarthassak, nem vagyok bátrabb.
Amiben mindenképp megtalálhatjuk a szabad akaratunkat, az az, hogy megragadjuk-e a lehetőségét annak, hogy rájöjjünk, mit szeretnénk igazán, mire van szükségünk, és ennek alapján ki tudjuk-e találni, hogy mit akarunk. Abban is szabadok vagyunk, hogy eldöntsük, akarunk-e fejlődni annak érdekében, hogy képesek legyünk az akaratunknak megfelelő dolgokat megtenni. A többi meg már nem rajtunk múlik. Vagy mégis? Hiszen ahogy Sartre mondja: „mikor isten elhallgat, azt mondathatunk ki vele, amit csak akarunk…”
Milanovich Domi: Tudatosság nélkül nem lehetsz szabad
A pszichológiában régi kérdésfeltevés, hogy a viselkedésünket az adott helyzet vagy a személyiségünk határozza meg jobban. Ezt a saját életünkben sem könnyű mérlegelni, amikor magunkon és másokon gondolkodunk. Gyakori torzítás például, hogy egy ember viselkedését rögtön a belső tulajdonságaival magyarázzuk. Ő maga kiugró inger számunkra, viszont az őt potenciálisan befolyásoló egyéb tényezők többnyire rejtve maradnak előttünk. Ha valaki rendszeresen elkésik vagy rosszul teljesít, biztos lusta. Ha túlsúlyos, akkor akaratgyenge. Ha szerencsétlenség éri, valamit nem jól csinált. A címkézés és az áldozathibáztatás kognitív szempontból meglehetősen gazdaságos. Nem kell gondolkodni, nem kell nyomozni, nem kell összetett szempontokat figyelembe venni, elég ujjal mutogatni és távolítani. További kétes hozadéka, hogy az igazságos világba vetett hitünket is fenntartja: abba az álomba ringat minket, hogy rossz dolgok csak a rossz emberekkel történnek. A jó emberekkel viszont alapvetően jó dolgok történnek, mindenki a saját sorsának a kovácsa. Bármit elérhetsz, csak merj nagyot álmodni, és dolgozz sokat. Ez a kapitalizmus legnagyobb hazugsága. Mert a boldogulásunkat közel sem csak az egyéni kvalitásaink határozzák meg, hanem az is, hogy milyen családba születünk, milyen körülmények között nevelkedünk, milyen biológiai sajátosságaink vannak.
Az is igaz, hogy vannak az életünkben ún. erős helyzetek, amelyek homogenizálnak minket. Ha valakit besoroznak, akkor rövidre nyírják a haját, egyenruhában kell járnia, parancsokat teljesít és beilleszkedik a szigorú hierarchiába. Kevés tere van az egyénisége kifejezésére, de kevesebbszer kell döntenie is, hiszen állandóan megmondják neki, mit csináljon. Mindenre van szabályzat, mindenre van utasítás, ha nem lenne elég egyértelmű, a feljebbvalód az arcodba kiabálja. Ezzel szemben ismerünk ún. gyenge helyzeteket is, amikor jobban önmagunk lehetünk. Például egy szombat délutáni piknik a barátaiddal. Rajtad múlik, milyen ruhában vagy, miről beszélgetsz, milyen ételt-italt viszel, meddig maradsz. Ami az izgalmas, hogy nemcsak a véletlen alakítja, hogy milyen helyzetekbe csöppenünk, hanem nekünk magunknak is szerepünk van benne, még ha ez a szerep nem is mindig egyértelmű a számunkra.
Választásaink hátterében álló pszichés működésünk több tényezőből tevődik össze. Személyiségünk részben biológiai meghatározottságú. Temperamentumunk főként öröklött jegyekből áll, amelyek nem elsősorban a viselkedésünk tartalmát, sokkal inkább a reakcióink kiválthatóságát, intenzitását, tartósságát határozzák meg. Biológiai jellemzőink a fejlődés során is alakulnak. Kutatások kimutatták például, hogy az extrém szegénységnek kitett gyerekek agyának kisebb lesz a körfogata és funkcionálisan is zavart szenved – ennyit az igazságos versenyről. Emellett alakítanak minket a társadalmi hatások is, például az a nyomás, ami a nemi szerepekkel kapcsolatban ér minket. Természetesen a szocializációnk is befolyásoló tényező, az, hogy mit tanultunk a családunktól a pénzről, a munkáról vagy a szeretetről. Ez az örökség gyakran tudattalan, a családi traumák, titkok a következő generációk életére is hatással vannak.
Hogyan lehet valaki szabad a biológiai, társadalmi, gazdasági és politikai törvények kereszttüzében, a neveltetése, az őt formáló családi dinamikák és a mindenkori helyzet követelményei ellenére? Ez a sáv elég szűk, és csak egyetlen esélyünk van arra, hogy az időnk nagy részét ott töltsük. Az, ha minél tudatosabbak vagyunk, és állandóan számba vesszük a minket érő hatásokat. Kiküszöbölni nem tudjuk őket, de reflektálni rájuk igen. Feldolgozhatjuk a transzgenerációs és családi múltunkat. Reális képet alakíthatunk ki a részben biológiailag meghatározott lehetőségeinkről. Megismerhetjük a társadalom, a gazdaság, a politika működését. Megtanulhatjuk olvasni a testünk jelzéseit. Rájöhetünk arra, hogy kiknek a visszajelzéseiben bízhatunk. Nagyon fontos, hogy az önismeretnek csak a társ- és a rendszerismerettel karöltve van értelme. Különben honnan tudnánk, hogy nekünk van-e dolgunk valamivel, vagy a másiknak, vagy a társadalomnak?
A lényeg, hogy a szabad akarat nem azt jelenti, hogy átgondolatlanul tesszük, ami épp eszünkbe jut. Ellenkezőleg, ha úrrá lesznek rajtunk az automatizmusaink, ha visszacsúszunk a zsigeri reakcióinkba, akkor nem vagyunk szabadok. Ha tudatosak vagyunk, sorra vehetjük a minket érő hatásokat, és ezek ismeretében hozhatunk felelős döntéseket. Vagy ha elszúrtunk valamit, legközelebb csinálhatjuk máshogy. Ez az egész gondolatmenet persze azt feltételezi, hogy az énünknek van egy olyan része, amely képes rálátni az énünk többi: biológiai, társas, társadalmi, gyermeki, stb., részére. Bízom benne, hogy így van, mert ez az a hely, ahonnan a változás elindulhat.
Kuna-Várhelyi Gábor: Létezik a szabad akarat, de meg kell dolgozni érte
A szabad akarat létezése vagy nem létezése az emberiség egyik legrégebbi és legfontosabb kérdése. A több ezer éves történetet áttekintve mindenki ízlése szerint választhat az igen, nem, részben, látszólag és sok-sok további filozófiai, vallási és tudományos válasz közül. Talán nem meglepő, ha a pszichológiai választ keresve sem egy egyértelmű igenre vagy nemre bukkanunk majd, hanem feltételekre, további kérdésekre és elvégzendő feladatokra.
Az első és legegyszerűbb válasz: igen, létezik a szabad akarat. Az ember sok mindenben különbözik az élővilág többi képviselőjétől, de talán az egyik legfontosabb különbség a tudat létezése. Tisztában vagyok a saját létezésemmel, éles határokkal definiálom, és választom el magam a világ többi részétől. És ha van én, lesznek saját vágyaim, igényeim és céljaim, és lesznek terveim is, mindezeket hogyan valósítsam meg. Az emberi evolúció során azok az agyterületek, például a frontális és prefrontális kéreg, amelyek a tudatos, akaratlagos működést lehetővé teszik, óriási fejlődésen mentek keresztül. Fejlett, összetett és nagyon is jól működő rendszerek gondoskodnak arról, hogy az ember úgy érezhesse, szabadon dönt arról, mit akar, és hogyan akarja a vágyait megvalósítani. Ez a szabad akarat.
Ez a szabadság viszont törvényszerűen korlátozott. Ha a személyiségünk működését valamilyen pszichés probléma terheli, az elvesz a működés szabadságából. Egy kényszerbeteg nem dönthet arról, hogy akar-e naponta harmincszor kezet mosni. A kényszertünetnek meg KELL valósulnia. A szorongó sem maga dönt arról, hogy lefekvés után aludjon-e vagy álmatlanul forgolódjon inkább. A Covidról, a kapcsolatának elvesztéséről vagy a pénzügyeiről KELL agyalnia. Minél komolyabb a probléma, annál több és kérlelhetetlenebb a KELL, így a szenvedők egyre távolabb kerülnek a szabad akarat megélésétől.
De nem kell ahhoz súlyos, diagnosztizálható pszichés problémától szenvedni, hogy egy más okból megéljük a szabadságunk korlátozottságát. A pszichológiai értelemben egészséges személyiség is szenvedhet időről időre ambivalenciától. Szeretek valakit, és ő már összeköltözne/házasodna/gyereket akar, de én még nem tudom elhatározni magam… Már egymás agyára megyünk a szülőkkel, mégis egyre csak húzódik az elköltözés… Utálom már ezt a munkát, de túl jól keresek vele, hogy otthagyjam… A megoldatlan belső konfliktusainkból eredő elakadás, a döntésképtelenség és a halogatás mind-mind elvesz a szabad akaratunkból.
Mindezek miatt a szabad akarat megélése és felszabadítása sokszor munkával jár. Ha súlyos a baj, pszichoterápiára van szükség. Lehet, hogy segítséggel, de vissza kell állítanunk a személyiségünk működésének egészséges rendjét ahhoz, hogy szabadnak érezhessük magunkat. De ha nincs komoly probléma, az önismereti munka akkor is közelebb vihet a saját ambivalenciáink megértéséhez és feloldásához. Ahogy egyre inkább megismerjük önmagunkat, úgy oldódnak a belső ellentmondások, és válik egyre akadálytalanabbá önmagunk tudatos, akaratlagos szabályozása.
De a szabadság még ekkor sem lehet teljes. Biológiai törvényszerűségek, az evolúciós történetünk során kifejlődött működési szabályok, kulturális és társas elvárások korlátozzák a szabad akaratunkat. Persze dönthetünk úgy, hogy ma éjjel nem alszunk, de holnap meg fogjuk érezni a hatását. És nem is sikerülne sokszor egymás után, mert a biológiai ritmusunk törvényszerűségei nem írhatók felül csak úgy. Vannak más szabályok, amik elvileg igen, ezekről viszont nekünk kell tudatosan döntenünk. Nem muszáj karriert csinálni, tanulni, házasodni, úgy élni, ahogy a szüleink, a környezetünk vagy a társadalom elvárja tőlünk. Amíg nem ártunk másoknak, dönthetünk szabadon. Ehhez a szabadsághoz viszont jól kidolgozott identitásra és a Ki vagyok én? kérdésre adott jó válaszokra van szükség. Ezért ez utóbbiak is fontos önismereti feladatok, és a megmunkálásuk időt, figyelmet és energiát igényel.
