A skizofrénia kóros mentális állapot, melyben a beteg sokszor eltávolodik a realitástól, nehezen különbözteti meg az objektív valóságot és a saját szubjektív érzéseit. Tünetként bizarr viselkedésformák, hallucinációk és téveszmék, vagy éppen kiüresedettség, akaratnélküliség fordulnak elő. Skizofrén betegek hozzátartozóival beszélgettünk.
Szilvia édesapját húsz éve diagnosztizálták paranoid skizofréniával. Betegsége kezdeti szakaszában nem ismerte meg a családját, sokat fogyott, gyakran eljárkált otthonról, vagy az eget kémlelte katatón állapotban. „Bejött a szobámba, hosszú percekig álldogált az ablakomnál és azt állította, hogy őt felülről irányítják. Én persze próbáltam elmagyarázni neki, hogy téved, de rám sem hederített. Volt idő, amikor késsel mászkált a lakásban, de erre ő egyáltalán nem emlékezett. Nagymamámat is próbálta késsel megtámadni, de olyanra is volt példa, hogy körbe akarta locsolni a motorját és önmagát benzinnel. Édesanyám félt tőle, és azon volt, hogy mielőtt kitörjön ebből a siralmas helyzetből. Egy nap elköltözött velem és a féltestvéremmel együtt, illetve elvált apukámtól. Eléggé a szívemre vettem, hogy elhagytuk őt, de be kellett látom, hogy nem lehet vele élni, és hogy én sem kockáztathatom miatta az életemet és az idegrendszeremet.
Egyébként az apám tévképzetei szabályosan sokkoltak. Az iskolában ha előkerült a skizofrénia téma, mindig ideges, agresszív lettem. Kamaszkoromban rossz társaságba keveredtem, alkoholhoz és droghoz nyúltam, mert szégyelltem és nem tudtam megfelelően kezelni az otthoni helyzetet. Csak akkor nyugodtam meg, amikor aput bevitték a pszichiátriára (habár onnan kétszer is hazaszökött), és beállították a gyógyszereit. A gyógyszerek mellékhatásai miatt összevissza beszélt és rettentő tompa volt. Beletelt pár évbe, mire újra a normálisabb énjét mutatta, de teljes életet élni azóta sem tud: rokkantnyugdíjas, kevés pénzből, gyámság alatt él, és jó ideje nem dolgozik. Nem mondhatom el neki, ha valami bánt, vagy ha valaminek örülök. Azt sem oszthattam meg vele, amikor először szerelmes lettem, ugyanis semmi értelme komolyabb dolgokról beszélni vele. Hamar elveszíti az érdeklődését.”
Szilvia megnyugtat, hogy nem minden skizofrén jár úgy, ahogy édesapja, ugyanis az ilyen betegségek egy jelentős része gyógyszerrel jól kordában tartható, s lehet mellette teljes életet élni, dolgozni, családot alapítani.
Valakik így intézték
„Anyaként szívszorító volt megélnem, amikor a fiam ráeszmélt a betegségére – kezdi Mária, Gábor édesanyja, aki úgy véli, ahhoz, hogy egy skizofrén beteg újra normális életet élhessen, nem csupán gyógyszerek, de a családtagok részéről sok-sok türelem és támogatás is kell, ami sokszor rettentő kimerítő. – Gáborom tíz évvel ezelőtt sikeresen befejezte a középiskolát, leérettségizett, és abban bízott, hogy tanulmányait valamelyik jó nevű egyetemen fogja majd folytatni. Csakhogy nem így történt. Minden igyekezete ellenére sem jutott be államilag támogatott szakra, az önköltséges képzést pedig nem engedhettünk meg magunknak. Teljesen összetört. Egy nap arra lettem figyelmes, hogy összefüggéstelenül kezd beszélni. Meg volt győződve róla, hogy oka van annak, hogy nem vették fel, és azt állította, hogy valakik direkt így intézték. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy nincs a dologban semmiféle összeesküvés, de ő ettől rendre dühös lett, és magára csapta az ajtót. Szentül hitt benne, hogy a titkos megbízások, amiket a hangok osztanak ki neki, valódiak, és hogy mi, a szülei is részt veszünk egy ellene irányuló összeesküvésben. Volt, hogy azt mondta, ki kell ugrania az ablakon, mert a hangok ezt kérik tőle.
Később állandóan arról beszélt, hogy hamarosan jön a világvége, és csak néhány kiválasztott éli túl. Amikor a megadott napon nem jött el a világvége, Gábor öngyilkosságot kísérelt meg. Kórházba szállítottuk. Az intézetben elvégezték a szükséges teszteket, pszichiáterek vizsgálták, terápiára fogták, gyógyszerezték, de ezeket a gyógyszereket a fiam – miután hazakerült – egyik napról a másikra elhagyta. Következett egy újabb mélyrepülés: minden életkedve elszállt, elkezdett inni és drogozni. A lányom elköltözött, mert már nem bírta idegileg ezt az egészet. Hiányzott neki a régi testvére, akivel jókat lehetett beszélgetni, mókázni.
Végül Gábor ismét kórházba került, és fél évet töltött a zárt osztályon. Szerencsésen összeszedte magát. Azzal a feltétellel engedték haza, ha bejár nappali foglalkozásra a közeli pszichiátriai intézménybe. Még mindig hall hangokat, de már külön tudja választani a hallucinációkat a realitástól. Mostanra megértette, hogy mi, a szerettei csak jót akarunk neki, a gyógyszerek pedig abban segítettek, hogy visszarázódjon a nyugodt mindennapokba. Velünk él, de ellátja magát, bevásárol, az ügyeit maga intézi. Ennek köszönhető, hogy újra elmehettem dolgozni részmunkaidőben. Nagy öröm számomra, hogy a lányom egyre többet jár haza – elkezdett újra bízni Gáborban.”
Sokszor csak ült és merengett
Viktória édesanyjánál tizenöt éve állapítottak meg paranoid skizofréniát, ő azonban – mivel egyáltalán nincs betegségtudata – nem szed gyógyszereket. Talán a terhessége alatti hormonváltozások hatására alakulhatott ki a betegség, illetve hajlama is lehetett a skizofrénia kialakulására – mondja Viki, akit a mai napig nagyon megvisel anyja betegsége.
„Még kicsi voltam, amikor az első tünetek jelentkeztek nála. Sokszor csak ült és merengett. Elhanyagolta önmagát és a környezetét, és gyakran mondogatta, hogy hangokat hall. Időnként tele lett sérülésekkel a karja, amire ő azt állította, hogy láthatatlan emberek összevissza verték. Persze csak ő ütötte meg saját magát. Noha féltem tőle, megpróbáltam megérteni. Szerettem volna tudni, hogy mi is történik vele valójában. A kezdetekkor még hajlandó volt elmenni orvoshoz, de miután nem képes megkülönböztetni a valóságot a képzelettől, minden külső segítség elől elzárkózik. Nem tud dolgozni, ugyanis a betegség olyan nagyfokú fáradtságot okoz neki, hogy képtelen hosszabb ideig koncentrálni. Van, hogy azt képzeli, ő Júdás, és van, hogy azt állítja, miatta esik a hó. Ha ezt meg merem kérdőjelezni, összetöri a poharakat és kiabálni kezd. Esküszik arra, hogy a számítógép (kikapcsolt állapotban is) beszél hozzá és irányítja.
A mélypont két éve karácsonykor jött el, amikor vettünk neki egy elektromos hősugárzót. Ő azt mondta, hogy a hősugárzó gonosz, ne merjük használni. Inkább gyertyákat gyújtott, de felégett az ágya. Eloltottuk a tüzet, aztán csak ültünk a füstös lakásban, és egyáltalán nem volt kedvünk ünnepelni. Apukám elvált tőle, és a rokonok is elfordulnak anyukámtól. Párszor megfordult már a fejemben, hogy véget vetek az életemnek, mert ez így nem család és nem élet, de szerencsére mindig eszembe jut, hogy ott van a kislányom, a férjem és a tanári állásom – ezek adnak erőt a folytatáshoz. Heti háromszor meglátogatom anyut, mert megnyugtatja, ha körülötte vagyok, ha az én főztömet eszi, és ha mesélhet a kis vágyairól. Sajnos a paranoid skizofrénia nem olyan, mint a depresszió, vagyis nem epizodikusan visszatérő, hanem folyamatosan fennáll, és az intenzitása is változik. A hozzátartozók felelőssége, hogy a beteg rokon a lehető legjobb kezelésben részesüljön annak érdekében, hogy ne tegyen kárt magában és/vagy másokban.”
A skizofrénia nem az a betegség, amikor valakinek több személyisége van
Fontos leszögezni, hogy a skizofrénia nem az a betegség, amikor valakinek több személyisége van. A skizofrén betegekre jellemző, hogy a gondolataik szétesnek, széttöredeznek, hogy az érzelmeik és a gondolataik eltávolodnak a valóságtól. (Van olyan mentális betegség is, ahol a személyiség hasad többfelé – ezt többszörösszemélyiség-zavarnak nevezik). A paranoid skizofréniának vannak úgynevezett negatív és pozitív tünetei. Negatív tünet például az érzelmi elsivárosodás, a hangulati kiüresedés, a figyelem hiánya, a koncentrációs képesség elvesztése, az érdeklődés lankadása. A pozitív szimptómák az agy „többletműködéséből” adódnak: ilyenek a hallucinációk, a téveszmék, az érzékcsalódások. Ez az állapot nagy terhet rak a hozzátartozók vállára is: rosszabbul teljesítenek a munkahelyükön, nem képesek befejezni tanulmányaikat, a depresszió kockázata is megnő körükben, ami tovább ront helyzetükön, ráadásul a stigmatizáció miatt nemigen mernek nyíltan beszélni a megpróbáltatásaikról.
A magyar egészségügy rendszerén belül egyedül a Szegedi Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ Pszichiátriai Klinikáján nyílt egy kifejezetten hozzátartozóknak szóló nyitott csoport, ahol az érintettek beszélhetnek traumáikról. Húsz-huszonöt hozzátartozó járhat a csoportba, elsősorban szülők, jellemzően anyák, de testvérek és skizofrén szülők gyerekei is részt vehetnek rajta.
