Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mindenki ismer kiemelkedő intellektusú embereket. Ha szerencsés vagy, te magad is az vagy. De lehet, hogy mégsem szerencse az, ha valaki okosabb az átlagnál? A nagyon intelligens emberek nem feltétlenül viszik sokra az életben. Tipikus módon szúrják el a dolgokat. Hogyan és mit lehet tenni ezek ellen a hibák ellen?
Rita kis korától kiemelkedett a társai közül. Édesapja szerint okos volt, mint a nap, a pedagógusok lelkesen bizonygatták, hogy Nobel-díjig fog eljutni. Bár minden tárgyban jobban teljesített, mint a többiek, már négyévesen folyékonyan olvasott például, kiemelkedő tehetsége mégis a matematikához volt. Tanár apjával sakkoztak, példákat oldottak meg, és Rita iskolás évei alatt szinte minden matekversenyt megnyert. Versenyről jutott be az egyetemre is felvételi nélkül. Először ott, az egyetemen szembesült azzal, hogy vannak hozzá hasonló képességű diákok is. Azért ez nem szegte kedvét, dolgozott, tanult, még külföldön is járt egy évig, és szépen lediplomázott. Tudományos karrierje akkor tört félbe, amikor nem jött ki a doktori témáját támogató tanárral, így pár év kínlódás után úgy döntött, hogy inkább gazdasági területen helyezkedik el, pénzt fog keresni. Tizenöt éve dolgozik egy biztosító kockázatelemzőjeként. Kezdő fizetése remeknek számított, de máig alig keres többet. Nemrég volt az érettségi találkozója, és Rita keserűen állapította meg, hogy közepes tanuló osztálytársai sokmilliós autókkal érkeznek, a legtöbben igazgatók vagy felső vezetők. Hazafelé a HÉV-en Rita azon tűnődött, hogy mit rontott el? Hova lett az a szépreményű, tehetséges lány, aki volt?
Alice Boyes klinikai pszichológus és író a Harvard Business Review-n foglalta össze azt az öt pontot, ahol a Ritához hasonló, kiemelkedően intelligens emberek el szokták szúrni az érvényesülésüket az életben. Mert ez az eset egyáltalán nem kivételes, sőt elég jellemző, hogy aki diákkorában az éles esze miatt nagyon jól boldogul a tanulmányaival, az a felnőtt életben valahogy mégsem teljesít olyan jól.
Hátrány lenne az intelligencia?
Nem, nem az – bár vannak érdekes helyzetek, ahol még hátrányosnak is tűnik. Például a párválasztásnál nem feltétlenül előny, ha valaki kiugróan okos. Vagy a kiemelkedően intelligens nők is szoktak hátrányos megkülönböztetést tapasztalni. Most viszont, Boyes nyomán azt az öt dolgot szeretném bemutatni, amit az okos emberek maguk rontanak el. Azért jó, hogy az ő működésük okozhat bizonyos sikertelenséget, mert ők maguk változtathatnak is ezen – ha fontos számukra a helyzet változása. Nézzük, mik ezek:
1. Az intelligenciát tartják a legfontosabb tulajdonságnak, és nem törődnek más készségekkel
Néha az okos emberek az intelligenciát mindenek felett állónak látják, és azt gondolják, hogy erre és csak erre van szükség a sikerhez. Fárasztónak és zavarba ejtőnek találhatják például a munkahelyi diplomáciát, ezért nem is törődnek vele, ignorálják, mintha nem létezne. Vagy azt gondolják, hogy teljesen mindegy, hogy mit vesznek fel, legyen csinos egy recepciós, őnekik jó a szakadt, kopott ruha is. Az ilyen típusú dolgokat időpocsékolásnak érzik, és nem fektetnek semennyi energiát beléjük.
Persze ez a hitük nem a semmiből jön. Úgy nőttek fel, hogy az iskolai előmenetelhez tényleg leginkább az okosságuk járult hozzá. Fiatal felnőtt korukig ez éppen elég volt ahhoz, hogy ünnepelt sztárok legyenek – ha nem is menőség szempontjából, de díjakat ők kaptak. Ráadásul mindenki az erősségeire szeret fókuszálni, és ők az eszük alapján kaptak sok pozitív megerősítést. A legtöbb munkahelyen azonban az intelligencia önmagában már nem elég az érvényesüléshez. Az sem okos dolog, ha valaki csak a saját erősségét értékeli, és nem törődik a gyengébb területeinek a fejlesztésével.
Hogy lehet ezen segíteni? Szerencsére ez a hiányosság könnyen orvosolható. Ha valaki gyorsan tanul, akkor ezt a gyors tanulási képességét használhatja fel azon a területen, ami még nem megy neki. Egyszerűen ésszel gondolja ki, hogy mi lehet az a három diplomatikus munkahelyi viselkedési mód, ami javíthat az elfogadottságán. Nem személyiséget kell változtatni, csak nyitottabb, együttműködőbb viselkedést felvenni.
2. A csapatmunka frusztráló lehet nekik
Ha valaki nagyon gyorsan megérti a probléma lényegét, és látja a megoldást is, akkor egy helyben toporgásnak érezheti azt az időt, ami a többieknek szükséges a megértéshez. Lehet, hogy az iskolában is sokszor érezte azt, hogy visszatartják a többiek. Ő már haladna, de nem tud, mert várakoznia kell. Rita például úgy emlékszik, hogy általában az volt a suliban, hogy ő megcsinálta az egész feladatot, míg a többiek hátradőltek, majd mindenki lemásolta róla a megoldást. Ő végezte el mindenki helyett a munkát, ami egy idő után bosszantó volt. Órákon meg rendre megszidták és rossz jegyet adtak neki szorgalomból, mert bambán merengett mindenfélén, hiszen réges-rég kész volt, mire a többiek egyáltalán belekezdtek a feladatba. Ezért a tanítónőnek úgy tűnt, hogy sosem figyel. Ezek az érzések felnőttként, egy munkahelyen is visszajöhetnek másokkal, együtt dolgozva. Ráadásul ha van a tehetséges embernek egy kis maximalista beütése is, akkor még delegálni is nagyon nehéz neki, hiszen ki tudná olyan jól megcsinálni, mint ő?
Hogy lehet ezen segíteni? Az együttműködésre mégis szükség van a sikerhez. Így Boyes azt javasolja, hogy az okos ember azzal teheti magáért a legtöbbet, ha tisztában van az érzéseivel, a türelmetlenségével, és el is fogadja. Ugyanakkor elfogadja a többiek lassúságát is, és emlékezteti magát arra, hogy sokféle képességből sokféle, összetett megoldás kijöhet.
3. Önbecsülésüknek gyakran az okosságuk az alapja
Mivel gyerekkorától kezdve ezen a téren volt kiemelkedő, mindig az eszét dicsérték, az okos ember azt gondolja, hogy ez az ő értéke – azaz önbecsülése, magabiztossága ezen a tulajdonságán alapul. Nagyon megbillenhet az énkép, ha rést ütnek a pajzson, vagyis ha kiderül, hogy egy társaságban, egy munkahelyen vannak még nála is okosabbak. Nincs ehhez hozzászokva, és ez a tény veszélyezteti az önmagával kapcsolatos jó érzését. Ezért aztán elkerüli az ilyen embereket, kivonja magát azokból a helyzetekből, ahol a fő tulajdonságában versenyeznie kéne másokkal. Illetve azt is igen nehéz elviselnie egy ilyen embernek, ha kritika éri, esetleg rámutatnak egy gondolkodásbeli hibájára. Ha az okos emberünk elkerüli ezeket a helyzeteket, akkor éppen oda nem merészkedik, ami kihívást jelentene neki, ahol fejlődni, másoktól tanulni tudna, és ez egyenesen odavezet, hogy megreked egy ponton.
Hogy lehet ezen segíteni? Érdemes objektíven, ésszel belátni, hogy sok előnye van, ha az ember tehetséges társakkal dolgozik együtt. Élesítik egymás képességeit, megtermékenyítik egymás gondolatait. Arra azért jó figyelni, hogy ez olyan közeg legyen, ahol konstruktív visszajelzést kap az ember.
4. Hamar unatkozni kezdenek
Az okosság nem egyenlő a kíváncsisággal, de ha valaki okos is, kíváncsi típus is, akkor monoton, pepecselős munkáknál vagy az unalmas adminisztrációnál hamar szenvedni kezd. Az is gyakori, hogy csak addig érdekli az embert egy kérdés, amíg rá nem jön a nyitjára, és utána a megvalósítás, a végrehajtás már unalmasnak tűnik.
Hogy lehet ezen segíteni? Ha egy kicsit kívülről megnézed, hogy mennyi unalmas, monoton dolgot érdemes bevállalni a siker érdekében, akkor könnyebb lesz elviselni. Tehet az ember olyan elhatározást, hogy heti mondjuk öt óra unalmas, ám hasznot hajtó munkát el fog végezni.
5. Túlgondolják, túlelemzik a dolgokat
Az okos emberek korábban, az iskolában azzal szerezték a sikereiket, hogy mindent alaposan megértettek, végiggondoltak, és gondolatmenetüket leellenőrizték. Azonban nem minden problémának ez a leghatékonyabb kezelése. Beleeshet az ember a túlelemzés hibájába, amikor rengeteg erőforrást fordít viszonylag lényegtelen dolgok megértésébe, letesztelésébe, feltárásába, és közben a lényegről meg lemarad.
Hogy lehet ezen segíteni? Itt az a megoldás, hogy az ember vegye észre, amikor az elemzés már egészségtelen kényszerré, mániává válik. Mérlegelni kell, hogy a gondolkodáson kívül milyen megoldásai lehetnek a dolognak. Érdemes szünetet tartani, hogy a megrekedésből kiszálljon az ember. Végül pedig mindig, ha azt veszed észre, hogy „ruminálsz” (= kérődzöl, ugyanazt gondolod át újra és újra negatív, elégedetlen érzések közepette), akkor ezt azonnal hagyd abba, és keress valami olyan elfoglaltságot, ami figyelmet igényel és lehetőleg kellemes is. Ez nagyon hatásos módja a negatív gondolatmenetek leállításának.
Ha a felsorolt enyhén önszabotáló dolgok valamelyikét igaznak találod magadra, akkor már el lehet kezdeni kezelni a helyzetet. Törekedj arra, hogy ne szégyent és bűntudatot érezz – ezek a „hibák” sokakra igazak, és semmi kínos nincs bennük. Valamint a változtatáshoz elfogadásra van szükség, úgyhogy inkább nézz szembe velük, fogadd el türelemmel, hogy eddig erre nem figyeltél, és igyekezz megfogalmazni magadnak olyan lépéseket, amiket a jövőben tenni fogsz, hogy elkerüld azt, hogy te magad akadályozod az előmeneteledet.
