Ha kapcsolatra vágyunk, gyakran megkaphatjuk, hogy túl válogatósak vagyunk, amikor randizásra kerül a sor. Egy kutatás szerint ez nem így van.
Sok párkereső kapja meg, hogy túlságosan válogatós, finnyás, túl magasak az elvárásai, ezért nem talál magának társat. De valóban körömszakadtáig ragaszkodnak az előre átgondolt „jó lenne, ha a párom ilyen lenne” listájukhoz a társkeresők, vagy mást mond az előfeltevés, és mást a gyakorlati megvalósulás? A tudomány szerint az utóbbi teljesül.
Fejlődési torzítás – az összetevő, amely rácáfol a válogatósságra randizásnál
Egy szakirodalmi kutatás eredményeképp az derült ki, az emberek hajlamosabbak arra, hogy kapcsolatfenntartó döntéseket hozzanak a kapcsolat mindegyik állomásán, az első randitól a házasság megtartásáig, ahol azt gondolnánk, a többség inkább kiszállna. Ezt „progression bias"-nak hívják, amelyre „fejlődési torzításként” fogunk hivatkozni a továbbiakban.
Az emberi párkapcsolatokra fókuszáló tudományos kutatások két alapfelvetésének mond ellent a fejlődési torzítás elmélete. Egyrészt rácáfol arra, hogy az emberek csak akkor hoznak kapcsolatfenntartó döntéseket, ha a visszautasítás esélye alacsony. Másrészt az is megkérdőjeleződött, hogy az emberek csak a már hosszú ideje tartó, komoly kapcsolatok esetében hajlamosak ilyen jellegű döntéseket hozni.
A romantikus érdeklődés kialakulásától kezdve tetten érhető a fejlődési torzítás, főleg három kapcsolati fordulópontnál: a kezdeti ismerkedés, a kapcsolatba való befektetés és a „maradjak-szaladjak” eldöntése alkalmával. Egy 2011-es kísérlet azt mutatta ki, hogy hiába van a párkeresők fejében egy hosszú lista arról, milyen lenne a számukra ideális partner, ezt a listát nyomban sutba dobják, amint élőben is találkoznak a másikkal, csak papíron tudnak adatok alapján válogatni.
Nemcsak hogy kevésbé vagyunk válogatósak, mint azt korábban gondoltuk, de még a komolyabb kötődés is hamarabb alakul ki, mint amire számítanánk: pár hónap is elég hozzá. Ez a kapocs pedig csak tovább erősödik idővel, még akkor is, ha nem illenek össze a felek. A kapcsolat logisztikai részével is összefüggenek az érzelmi és pszichológiai kötődési folyamatok, amelyekbe általában inkább „belefolynak” a párok, nem pedig előzetes komoly megfontolás alapján döntenek el. Ilyen például a szociális körök megnyitása a másik számára, az összeköltözés vagy a házasodás. Minél többet fektetnek bele a kapcsolatba, annál nehezebben megy a szétválás.
Mi nehezíti meg a szakítást?
Egy 2019-es elemzés szerint az is megnehezíti a szakítást, hogy nem igazán találnak kecsegtető alternatívát maguknak az emberek. Ezenfelül biológiai és szociális okok garmadája is a kapcsolatpárti döntéshozatal mellett szól. Egyrészt a szex, a szerelem és a társas kapcsolódás mind beindítják a fiziológiai jutalmazórendszerünket, amelyek segítenek megerősíteni a kapcsolatainkat és fájdalmasabbá tenni szakításainkat. Másrészt szociálisan is jutalmazottabb a kapcsolatfenntartás: van, aki így nyeri el a család jóváhagyását, van, akinek az imponál, hogy a társai szemében fontos életbeli mérföldkövet értek el, megint mások a szingliség stigmáját akarják mindenáron elkerülni.
Végső soron, minden eset egyedi. Nos, valóban egyedi, de az összegző kutatási eredmények is tartogathatnak meglepetéseket, segíthetnek fejlettebb életstratégiákhoz jutni vagy mélyebb önismeretet elérni, amelyek mind hasznosak lehetnek életünkben.
