Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Pszichológusainkat arról kérdeztük, van-e biztos jele annak, hogy egy párkapcsolatban már csak a szakítás a megoldás. Aki konkrét választ vár, az sem fog csalódni, de az elméletibb megközelítésen is érdemes elgondolkodni.
Pszichológusaink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely és az Önsegítő személyiségfejlesztő műhely alapítói ezen a héten azon gondolkodtak el, hogy vajon honnan lehet tudni, ha egy kapcsolat eljutott arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút, és mindenki jobban jár, ha kilép belőle.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Kuna-Várhelyi Gábor: Nézzünk a jövőbe! Van ott valami?
Furcsának tűnhet az öngyilkosságot felhozni példaként bármivel kapcsolatban, de talán érthető lesz. Ha felmerül a gyanú, hogy valaki az életét készül eldobni, van néhány szempont, néhány intő jel, amit érdemes számításba venni, hogy eldönthessük, mennyire komoly a szándék. Az egyik ilyen a szenvedőnek a jövővel kapcsolatos viszonya. Aki meghalni készül, már nem tud mit kezdeni a jövővel. Nem gondol a lassan beköszöntő nyárra, de lehet, hogy már a jövő hétre sem. Nincsenek hosszú távú tervei, nincsenek céljai. És valami hasonló játszódhat le a végső pusztulás küszöbére sodródott kapcsolatban is.
Ha szeretek valakit, olyan természetes, hogy vele szeretném tölteni a nyári szabadságomat. Milyen jó lesz majd együtt visszamenni a kedvenc helyünkre! És ha itt az ősz, bevállalunk egy bortúrát is. Aztán együtt kifestjük majd a lakást. És így tovább, jönnek a rövidebb-hosszabb távú tervek, attól függően, hol tart épp a közös életünk. De ha egy kapcsolatban élve a jövőbe nézünk, és ott sehogy sem találjuk már a másikat, akkor tudhatjuk: ennek itt a vége. Lehet, hogy nem is vettük észre, ahogy szépen lassan visszavontuk az érzelmeinket, és lezártuk, felszámoltuk a kötődésünket a másikhoz. Egy régóta problémás kapcsolatban hosszú idő alatt, szinte észrevétlenül történik mindez. Biztosan volt oka, önvédelmi célokat szolgált, és így óvtuk magunkat a további sérülésektől. De ha kész, egy biztos: a partnerünk eltűnt a jövőnkből is. Ez is minket véd, hiszen lehet, hogy nem akarunk már még egy csalódást a sok füstbe ment terv után.
A jövőképünk pedig egyben önbeteljesítő jóslat is. Lehet, hogy nem pont az, vagy nem pont úgy fog majd megvalósulni, de aki közös jövőt képzel el a partnerével, nagy eséllyel ezt fogja megtapasztalni. De ha a másik nem szerepel a terveiben, miért is történne másképp? Gyakran észre sem vesszük, ahogy a hétköznapi döntéseinket befolyásolja a bennünk élő jövőkép, és akaratlanul is úgy döntünk, hogy megvalósulhasson. Most a kapcsolatról beszélünk, de vonatkozik ez minden másra is. Aki sikert, fejlődést, boldogulást lát, valószínűbben elérheti. De a negatív jövőképnek talán még erősebb az önbeteljesítő jellege. Ha valaki pesszimista, és bukást, csalódást, kudarcot lát, nem kell csalódnia. Pontosan azt fogja kapni.
A közös jövőnkről való beszélgetés jó kapcsolati tesztnek is. Aki bizonytalan, de elég bátor hozzá, megkérdezheti: „Látsz engem a jövődben? Velem tervezel?”. Ha a válasz igen, jó úton járunk. Még az „igen, de” sem a világ vége. Biztosan lehet dolgozni rajta, hogy elhárítsuk az akadályt. De ha a fenti kérdésekre a „nem” választ kapjuk, ezzel sem vitatkozni, sem várni nem érdemes. Közös jövőnk nincs, és innen már csak az idő telik.
Milanovich Domi: Ha előle csak hozzá menekülhetsz, a kör bezárul
Sokan vagyunk olyanok, akik gyermekkorunkban azt tanultuk meg, hogyan kell küzdeni, kitartani, határokat feszegetni. Folytatni egy tevékenységet annak ellenére, hogy már nem esik jól, fárasztó vagy akár fájdalmakkal jár. Azt viszont kevésbé sajátítottuk el, hogyan kell megőrizni a belső integritásunkat, nemet mondani, kilépni szituációkból. Mindez nemcsak a testmozgáshoz, tanuláshoz, munkához való viszonyunkban képeződhet le, hanem az emberi kapcsolatainkban is. Gyakran akkor sem adjuk fel őket, amikor kellene.
Nyilván azért vagyunk együtt valakivel, mert valaha jó volt vele. Talán csak az első randikon, az első hónapokban, az első években. De akkor sok boldogságot, szeretetet, kapcsolódást éltünk meg vele. Elképzeltük, mennyi mindent fogunk még együtt csinálni: ott leszünk egymásnak az élet nagy fordulópontjainál, eseményeinél. Keletkezett bennünk egy csomó forgatókönyv, később pedig mentálisan letapadunk ezeknél. Még ha legbelül sejtjük is, hogy el kellene engednünk őket, egyszerűen képtelenek vagyunk elköteleződni a döntés mellett. Mi van, ha úgy lesz vége, hogy nem tettünk meg mindent?
Ráadásul minél régebb óta vagyunk benne egy rossz kapcsolatban, annál nehezebb kijönni belőle, hiszen szembesülnünk kellene az egész addigi viselkedésünk irracionalitásával. Csak egy óriási happy end teheti igazolhatóvá, hogy miért tartottunk ki, így egyre erősebben hiszünk a bekövetkezésében. A valóságészlelésünk torzul, úgy érezzük, a másik elől csak hozzá menekülhetünk. Onnan várjuk a gyógyulást, ahonnan a bántást kapjuk. Elszigetelődünk, az egész önértékelésünket, lelki egyensúlyunkat a másiktól tesszük függővé.
Ez egy nagyon veszélyes dinamika, amiből fontos kiszállni. A saját jóllétedért te tudsz felelősséget vállalni (akár segítséggel), a határaidat csak te tudod meghúzni. Paradox módon konstruktív kapcsolódás is csak akkor fog tudni létrejönni egy másik emberrel (akár a jelenlegi, akár a jövőbeni partnerrel), ha két autonóm, határokkal rendelkező személy találkozik egymással. Ha a hatalmi egyensúly elbillen, kiszolgáltatott leszel.
Alább összegyűjtöttem 10 jelet, amely a kapcsolat végét mutatja. Ha ezeket tapasztalod akár saját magadon, akár a másikon, mindenképp kezdj el önmagadra fókuszálni, hogy megerősödhess. A kapcsolatot pedig csak akkor folytasd, ha a másik partner abban, hogy új alapokra helyezzétek.
- Nem tölt időt veled. Feltűnően többet van a családtagjaival, a barátaival, mint korábban, más kapcsolataiba teszi az energiát. Alig van otthon, kifogásokat keres, hogy ne legyetek kettesben. Egyre később ér haza a munkából, több utazást vállal be, a hobbijaiba temetkezik.
- Nem veled oszt meg híreket. Ki az első, akit rögtön felhívsz, ha váratlan szerencse vagy baleset ér? Ha előléptetnek, sikerül a prezentációd, jó híreket kapsz? Ha a partnered nem az elsők között van, arra érdemes felfigyelni. Pláne ha korábban mindent vele akartál megosztani legelőször.
- Teljesen kimerülsz tőle. Folyton ismételned kell magad, mert nem figyel rád. Tojáshéjon lépdelsz, nehogy megbántsd valamivel, és megint veszekedni kezdjetek. Próbálsz úgy tenni, mintha laza lennél, pedig folyamatosan szenvedsz attól, hogy érzelmileg nem elérhető, nem közeledik, nem kapcsolódik hozzád. Amellett, hogy egy jól működő kapcsolathoz sok munka kell, fontos, hogy töltsön, jó érzéseket okozzon, biztonságot adjon. Ha csak energiát visz, de cserébe nem ad semmit, az hosszú távon nehezen fenntartható.
- Vele is magányos vagy. Hiába vagytok fizikailag egy térben, egyszerűen nem tudtok kapcsolódni egymáshoz. Túl sok a sérelem, a frusztráció, a bizonytalanság. A nyugalom átmeneti fegyverszünet, amelyben nem tudjátok már elengedni magatokat.
- A rosszat látod benne. A legjobb és a legrosszabb tulajdonságaink általában egy tőről fakadnak. Ez azt jelenti, hogy néha pont azok a dolgok kergetnek az őrületbe a másikban, amiket kezdetben szerettünk benne. Előfordulhat, hogy eleinte megbízhatónak, stabilnak érezted, most unalmasnak találod. Imádtad, hogy olyan szenvedélyes, intenzív, őrült, most kivagy tőle, hogy strukturálatlan, rendetlen, állandóan beszél.
- Taszít. Nagy különbségek vannak köztünk abban, hogy mennyire és milyen sűrűn kívánjuk a szexet – ez teljesen természetes. A libidó átmeneti csökkenésének ráadásul sokféle oka lehet (túlterheltség, testi betegségek, depresszió, stb.), amelyek nem feltétlenül a párkapcsolat megromlásáról tanúskodnak. Ám ha valaki elkezd taszítani, az egy olyan jelzés a szervezeted részéről, amit fontos komolyan venni.
- Nem beszéltek a közös jövőről. A párok gyakran fantáziálnak arról, hogy milyen lesz a házuk, esküvőjük, gyerekük, hova utaznának, ki milyen lesz öregen. Ha a jövőddel kapcsolatos vízióidból egyre inkább kiszorul a partnered, akkor a szétválás pillanata talán közelebb van, mint gondolnád.
- Ugyanazon veszekedtek újra meg újra. A konfliktusokkal nemcsak az a baj, hogy sok van belőlük, hanem hogy ugyanazokat a köröket tapossátok újra meg újra. Előfordulhat, hogy még csak abban sem tudtok megegyezni, mi a valódi probléma. Máshogy látjátok a dolgokat, az álláspontok nem tudnak közeledni, patthelyzet alakul ki, miközben mindkettőtökben gyülemlenek a sérelmek.
- Nem akar dolgozni a kapcsolaton. Ha a másik nem akar veled beszélgetni, kipróbálni dolgokat, szakemberhez menni, akkor nincs nagyon mit tenni, hiszen a közös fejlődésre mond nemet. Bármennyi energiát is teszel a kapcsolat életben tartásába, kudarcra lesznek ítélve a törekvéseid. Ehhez ketten kelletek.
- Nem bíztok meg egymásban. Nehéz visszajönni onnan, ha megrendült egymásban a bizalmatok. Még nehezebb, ha a másik nem kér bocsánatot, nem látja át a tette negatív következményeit, nem vállal felelősséget és nem törekszik a jóvátételre.
Szalay Ágnes: Dobj fel egy pénzt
Sokszor az ember jóval előbb tudja, hogy el kellene engednie egy kapcsolatot, mint ahogy azt valóban megteszi. Utólag már nyilvánvalók a jelek, és nem kevés embert láttam már szomorkodni a „feleslegesen elvesztegetett” évek miatt. Léptek volna hamarabb, és lett volna esélyük egy jobb partnert találni, családot alapítani vagy egyszerűen csak jobban telt volna egy jó hosszú idő az életükből. Az az idő, ami a későbbi exükkel már nem a boldogságról és szeretetről, hanem csupán az összezártságról szólt.
Miért sétálnak bele ebbe a csapdába mégis oly sokan? Miért maradunk néha sokkal tovább a kapcsolatainkban, mint ahogy azt a jövőből visszanézve észszerűnek gondoljuk? Hát azért, mert borzasztó nehéz lépés a szakítás. Csomó minden összetart minket, a szép emlékek, talán a szeretet is, a közös lakás, esetleg gyerekek, vagy egyszerűen csak nem akarjuk feladni. Bízunk abban, hogy azok a szép remények, melyeket a kapcsolat elején tápláltunk, még igazzá válhatnak. Az ismerős mocsárban is könnyebbnek tűnik lenni, mint az ismeretlenben. Lehet, hogy jobb lesz, de mi van, ha sokkal rosszabb? Mi van, ha sosem találok senkit? Meg az is van, hogy nehéz megállapítani, melyik az a pont, amikor lépni kellene. Miért ma, ha egy éve is már itt maradtam? Sokszor nincs egyetlen kataklizma, ami mindent eldönt, hanem egyszerűen csak csendben (vagy konfliktusokkal teli) boldogtalanok vagyunk.
Gary W. Levandowsky két közgazdász, Steven Levitt, Stephen Dubner kísérlete alapján azt a szellemes javaslatot teszi a Psychology Today-en, hogy ha felmerül benned a kérdés, hogy vajon szakíts-e, akkor dobj fel egy pénzt. Cinikusnak és szívtelennek tűnhet egy ilyen komoly érzelmi döntés meghozatalára ezt a javaslatot tenni, de Levandowsky alá is támasztja ezt némi tudományos bizonyítékkal. Dubner és Lewitt könyvükben azt javasolják az embereknek, hogy komplex problémákat ne úgy igyekezzenek megoldani, hogy áttekintik az egészet, és a big picture-ből indulnak ki, hanem éppen ellenkezőleg, kicsi, még könnyen felfogható részekre osszák inkább őket. Az egyik fejezetnek a címe ez: a kilépés jó oldala. Amellett érvelnek, hogy a tapasztalat azt mutatja, ha felmerül benned a kérdés, hogy jó-e itt neked, nem kéne-e felmondanod, szakítanod – akkor a helyes válasz általában az, hogy de igen. Kéne. Inkább ma, mint jövőre. Hogy az előző bekezdésekben szereplő tapasztalatoktól megkíméld magad.
Persze általában nem akarjuk ezt meglépni, így az életünk nehéz döntéseinek nagy százaléka akörül forog, hogy elmenjünk-e, vagy sem.
Csináltak egy kísérletet. Azt mondták az olvasóiknak, hogy segítenek nekik dönteni, és ha éppen el vannak akadva egy ilyen döntéssel, akkor tegyék fel a kérdést, ők pedig megmondják, hogy igen-e vagy nem. Az olvasók azt hitték, hogy valami szuper mesterséges intelligencia vagy algoritmus adja meg nekik a választ, valójában egy virtuális pénzfeldobás volt. Kétszáz ember érkezett azzal a kérdéssel, hogy szakítson-e. A valószínűség alapján (200 ötven százaléka) a szerzőpáros legalább száz szakításért felel. Mert az emberek általában meg is lépték a szakítást az „okos gép” tanácsát követve. És utólag a nagyon nagy többség elégedett volt ezzel a lépéssel.
Valószínűleg az lehet emögött, hogy akik hajlandók voltak ennek alapján dönteni, azok a lelkük mélyén már tisztában voltak vele, hogy meg kell tenni. Pontosan felismerték a fenti, Milanovich Domi és Kuna-Várhelyi Gábor által felsorolt jeleket – csak nem mertek lépni. Kapaszkodót kerestek ehhez a nehéz lépéshez. És a döntésüket nem igazán bánták meg. Az embernek nem éri meg hosszú időn keresztül feladnia önmagát.
