A napokban került sor a 15 éves osztálytalálkozómra. Számomra nem átlagosan zajlott, ugyanis személyesen nem tudtam rajta részt venni. Virtuálisan viszont annál inkább. De nem csupán egy osztálytalálkozó lehetséges ma már úgy, hogy te nem vagy ott fizikai valódban.
A modern technológia segítségével ma már szinte tényleg bármi megoldható. A technikai fejlődés körülvesz és mindent megváltoztat. A személyes jelenlét sokszor háttérbe szorul, hiszen az emojik, mindent látó kamerák és angol rövidítések korában élünk, melyekkel többek közt különféle érzelmeket kísérlünk meg átadni, több-kevesebb sikerrel.
Lenni vagy nem lenni?
De ezek vajon tényleg pótolhatják az embert? Az osztálytalálkozó után úgy éreztem, semmi lényegesről nem maradtam le azzal, hogy ténylegesen nem voltam ott. A telefon segítségével négy órán keresztül lehettem együtt a volt osztálytársaimmal, és hallottam, láttam mindenkit, még ha nem is testközelből. Az emlékeimben viszont mindenki élénken él így 15 év után is, ezért nem éreztem semmivel kevesebbnek a kamerás jelenlétet a személyessel szemben.
De legyen szó szülinapról, esküvőről, ballagásról, lánybúcsúról vagy akár egy szomorú eseményről, azokon is részt lehet venni ma már online.
Ahogy dolgozni is lehet online térben, sőt randizni is (köszönjük, Covid), úgy egyre kevésbé néznek furcsán az emberre, ha bejelenti, hogy személyesen ugyan nem tud megjelenni valahol, de virtuálisan számíthatnak rá. Legyen az családi, baráti vagy munkahelyi esemény, egy jó minőségű kamera valóban képes kisegíteni ilyenkor. De jó ez nekünk?
Oly távol, s mégis oly közel
Kezdjük egy elméleti találós kérdéssel. Ha mondjuk, a munkatársad pár székkel arrébb ül tőled, és te kérdezni szeretnél tőle valamit, inkább e-mailt írnál neki, vagy odamennél hozzá személyesen? Bárhogy is válaszolnád meg ezt a kérdést, az emberek többsége az előbbit választaná. Miért? Mert ilyen korban élünk. Csakhogy ennek van egy hátulütője is. Mégpedig az elidegenedés. Miközben írásban vagy kamerán keresztül beszélgetünk valakivel, úgy hiányoznak azok az emberi többletek ezekből az alkalmakból, melyek emberi melegséggel ruházzák fel a beszélgetéseket. Online térben nem látod úgy a másik szemének boldog csillogását vagy éppen dühös villanását, nem érzed a kisugárzását, írásban nem hallod a hangsúlyát, kamerán keresztül nem érzed az illatát. És ez az, amit a technológia nem tud pótolni egy virtuális találkozón sem.
Tehát van némi ellentmondás abban, hogy gyakorlatilag a különféle applikációk tengerében minden egy karnyújtásnyira van tőlünk, de valójában egyre messzebb kerülnek az emberek egymástól.
Gondolj bele, sokszor már attól is zavarba jövünk, ha hosszan kell szemkontaktust tartani valakivel, mert annyira hozzászoktunk a képernyők bámulásához az emberi tekintetek helyett.
Pedig a technológia ilyen szintű fejlettsége alapvetően jó hozadéka a modern világnak.
Csak azt kéne végre tudatosítani magunkban, hogy ne helyettesítésként használjuk a hús-vér emberi kapcsolataink helyett, csupán segítségként tekintsünk rá. Mint az osztálytalálkozó esetében. Velünk született igényünk, hogy társas kapcsolatot teremtsünk másokkal. Tekintettel az emberi kommunikáció összetettségére (verbálisan és nonverbálisan), szinte lehetetlen, hogy online reprodukálni tudjuk azt a fajta szociális kapcsolatot, amit személyesen, offline kapunk. Ez nem azt jelenti, hogy a technológia teljesen kiirtotta a kapcsolatteremtő képességünket, csupán arról van szó, hogy a digitális kapcsolatteremtés módja különbözik az analógtól, éppen ezért soha nem pótolhatja azt teljességében. A modern ember mégis egyre inkább úgy hiszi.
Nem csak a találkozók, már az emberek is
Ami viszont igazán elgondolkodtató, hogy ma már nemcsak a személyes találkozók alkalom szerinti helyettesítésére használhatjuk a virtuális tereket, de már embereket is pótolhatunk vele. Hiszen a jövőben az előrejelzések szerint lehet robot párunk is, akivel akár az emberi szexuális együttlétet is helyettesíteni lehet majd, ha éppennincs „igazi” párunk. Elég embertelen jövőkép.
