Egy nemrég megjelentetett nemzetközi tanulmánykötetből derül ki, hogy az idősgondozási szektort társadalmi egyenlőtlenségek uralják: hazánkban hatványozottan igaz, hogy a szürkezónában oldódik meg ez a kérdés. A nyugdíjasoknak és családjaiknak óriási kiadásokba kell vernie magát.
A közvetítés módja nagyban meghatározza, milyen elvárásokat támasztanak a gondozókkal szemben, milyen munkakörülmények közt dolgoznak, illetve a gondozottak családjai milyen garanciákat kaphatnak, írja az Az Én Pénzem.
A piramis csúcsán a szerződéssel, cégeken keresztül foglalkoztatott gondozók állnak, az ő szolgáltatásaikat ugyanakkor csak a legjobb anyagi helyzetben levők engedhetik meg maguknak.
A piramis alján található, informális hálózatokon keresztül közvetített gondozók a legkiszolgáltatottabbak.
A gondozókat közvetítő cégek mindemellett nem vállalnak garanciát a munka minőségére. A legtöbb ilyen cég a gondozóknak nyújtott képzésekből szereznek bevételt, valamint regisztrációs díjat is szednek tőlük.
A régióban a gondozói migráció erős: mivel nagyon alacsonyak a bérek hazánkban e szektorban, nagyon sokan hagyták el az országot, és mentek német nyelvterületre dolgozni. Helyükre Erdélyből és Kárpátaljáról sok magyar nemzetiségű, képzést nem, de tapasztalatot már szerzett gondozó érkezett az idősek mellé.
Ekkora kiadást jelenthet, ha egy nyugdíjast gondozni kell
Intézményi gondoskodási formák is elérhetők, ám ezek igen komoly anyagi terhet jelentenek a családoknak: vannak olyan budapesti otthonok, ahol több tízmilliós egyszeri díjat kell letenni egy apartmanért, több százezres havidíj mellett.
A százezrekben mérhető havi költség országszerte általános.
Az otthoni ápolás költsége is igencsak borsos: ha valaki egész napos, bentlakásos gondozót szeretne, arra kell felkészülnie, hogy közel 900 ezer forintot kell a célra szánnia. Napi nyolc órában is 400 ezret közelíti meg az elkért díj, e napi pár óráért is több tízezer forintot kérnek el. Ez nagyon megnehezíti a nyugdíjasok és hozzátartozóik életét.
