Lubics Szilvia kétgyermekes anyaként kezdett futni, ma pedig már felsorolni is nehéz az eredményeit. A civilben fogorvosként dolgozó amatőr hosszútávfutó és ultramaratonista embertelenül nehéz körülmények között, a sivatag pokoli melegében vagy az Antarktiszon, hóviharban küzd a versenyeken – és sorra nyeri meg azokat. Lubics Szilviával beszélgettünk.
Milyen emlékei vannak a testnevelésórákról, különös tekintettel a Cooper-tesztre?
Már előre rettegtem tőle, különösen a szekrényugrástól és a gerendától. A Cooper-teszt alatt futottam valamennyit a sportpályán, a maradék távot pedig lesétáltam.
Viszonylag későn, 28 évesen kezdett el futni. Hogyan jött az elhatározás?
Elsősorban erősödni akartam. Mindig nagyon vékony voltam, de amikor két pici gyerekem volt, borzasztóan lefogytam. Elég sokat betegeskedtem, minden fertőzést összeszedtem, és egyértelmű volt, hogy ez így nem mehet tovább. A mozgásformák közül gyakorlatilag csak a futás jöhetett szóba, mert anyukaként nem tudtam volna eljárni kötött időben órákra vagy konditerembe. Futni viszont ki tudtam menni, amikor éppen volt, aki segített, vagy aludtak a gyerekek, és ott maradt velük.
Mikor és hogyan határozta el, hogy versenyezni fog?
Szeretek célokat kitűzni magam elé. Néhány héttel azután, hogy elkezdtem futni, hallottam a félmaratonról, és gondoltam, hogy megpróbálom. Maga a verseny óriási élmény volt, már önmagában az, hogy én erre képes vagyok, és le tudok futni több ezer ember közt 21 kilométert. Ebből hónapokig tudtam töltekezni, és arra sarkallt, hogy csináljam tovább.
Azóta számtalan versenyen vett részt, kiváló eredményekkel. Némelyik egészen extrém körülmények között zajlott: futott például az Atacama-sivatagban és az Antarktiszon, amit meg is nyert. Melyik volt ezek közül a leginkább embert próbáló?
Jó esetben az ember mindig a felkészültségének megfelelő versenyt választ. Az utóbbi években mindig elég nehéz versenyeken indultam, 200 mérföldes, 240 mérföldes távokon. Az aszfaltos versenyek közül talán a Halál-völgyben rendezett Badwater volt a legnehezebb. Terepen talán az Antarktisz, az extrém időjárás, a körülmények, a korlátozott pihenési lehetőségek és a szellemi erőpróba miatt.
Melyek azok az erőforrásai, akár külső, akár belső tulajdonságai, amelyek segítik egyrészt a felkészülésben, másrészt pedig ezeknek a majdnem emberfeletti teljesítményeknek az elérésében?
Sosem veszítettem el a motivációmat. Tizenhét éve vagyok ultrafutó, és sosem fordult elő, hogy ne találtam volna egy versenyt, amibe bele tudtam szeretni annyira, hogy megadja a löketet a mindennapokhoz.
Nagyon kitartó vagyok, nagyon tudok küzdeni, és él bennem a vágy a folyamatos fejlődésre, mind fizikailag, mind mentálisan.
Nagy előny, hogy ismerem a testemet, tudom, hogy mire hogyan fog reagálni, mi az a pulzustartomány, időtartam, amit a gyomrom bizonyos körülmények közt még kibír. Tehát tudom, hogy működöm, és ezzel jól tudok gazdálkodni.
Motivációs előadásokat is tart. Sokan keresik meg?
11 éve tartok ilyen jellegű tréningeket, elsősorban cégeknek. Azt gondolom, hogy sok embernek tudok segíteni, mindig nagyon pozitívak a visszajelzések. Ezeken elmondom, hogy én hogyan gondolkodom, hogyan állok a nehézségekhez, hogyan tűzöm ki a céljaimat, és mi kell ahhoz, hogy el is érjem őket. Azt gondolom, hogy mindezt hitelesen át tudom adni a saját életutamon keresztül. Ezeken az előadásokon nem egy sportoló beszél a hallgatósághoz, mert én ugyanolyan ember vagyok, mint ők. Tehát ugyanúgy elmegyek mindennap dolgozni, ugyanúgy van családom, három fiam, három kutyám, és élem az átlagéletet, amit mindenki más is.
De meg tudom mutatni, hogy emellé, amiről sokan azt gondolják, már nem sok minden fér, igenis kell valami. Valami nagy álom, amit igazán szeretnénk.
Számomra talán az eredményeknél is fontosabb, hogy a futással erőt adjak másoknak, hogy merjenek vállalni, váltani, és kimozdulni abból a komfortzónából, amiben – én úgy gondolom – az emberek 90 százaléka csücsül.
Az a benyomásom, hogy nagyon szoros a napirendje. Hogyan telik egy átlagos napja?
Nincs átlagos napom. (nevet) Nincsenek sablonok, de szoros, az biztos. Tényleg minden perc be van osztva. Most éppen egy hosszú futásra utazom autóval, van negyven percem, azért tudunk beszélgetni. Az első helyen a család áll. Ha bármilyen családi program van, vagy ha hazajönnek a nagyfiaim, mindig ahhoz szervezem az összes többi tevékenységemet. A munkám természetesen megkíván bizonyos kötöttséget, fogorvos vagyok, de tudok variálni a rendelési időmmel. Az edzéstervet saját magamnak írom. A programok gyűlnek a naptárban, és péntekenként leülök, hogy megtervezzem a következő heti edzésemet. Akkor már látom az összes többi programot, a rendelési időmet, az előadások időpontját, azt, hogy hogy alakul a srácokkal a program, és eszerint tervezem a futást. Nyilván ez azzal jár, hogy korán kelek, akár hajnali ötkor. Egy hétköznapba simán belefér négy óra futás, csak korán kell kelni. Azt gondolom, hogy jó időgazdálkodással, azzal, hogy nincs üresjárat, nagyon sok mindenre elegendő egy nap.
Hogyan szokott kikapcsolódni ilyen szoros időbeosztás mellett?
Az a nagy szerencsém, hogy mindegyik tevékenységemet szeretem. Amikor futok, a természetben vagyok, ott el tudok engedni mindent, ez feltölt és energetizál. Imádok kimenni a rendelőbe is, tehát nem úgy megyek dolgozni, hogy jaj, dolgoznom kell, hanem úgy, hogy de jó, hogy itt vagyok. Ha otthon vagyok, az tölt fel, hogy végre látom a gyerekeimet, megölelem őket és beszélgetünk. A barátaim nagy része fut, sokszor szoktunk együtt futni, amikor ki tudjuk csacsogni magunkat. Imádok olvasni, ez esténként, elalvás előtt simán belefér még.
Ha jól tudom, az idei céljai között egy skóciai verseny szerepel. Mit kell tudni erről?
Az utóbbi években a 200 mérföld nagyon vonzó táv lett a számomra, amiben sokat tudok még fejlődni. Tavaly volt egy 240 mérföldes versenyem Utahban, és az nagyon szépen sikerült. Tudatosan kerestem egy olyan 200 mérföldes távot, amibe bele tudok szeretni. A táj és az erős mezőny motivál, így jött Skócia. Gyakorlatilag ez egy 215 mérföldes verseny Skócián keresztül a keleti part irányába, 7200 méter pozitív szintemelkedéssel. Van benne kihívás, szóval most ezt szeretném, elmegyünk, és megcsinálom. Tavaly sokat utaztunk távoli versenyekre, de az idén úgy gondoltam, hogy nem kell olyan messzire mennem. A távoli terveimben szerepelnek hosszabb utak is.
Volt arra példa, hogy el kellett gondolkodnia, hogyan tovább?
2017-ben, miután teljesítettem a Badwatert, az aszfaltos ultrafutásban nem nagyon láttam már motivációt. Úgy éreztem, hogy amit tudtam, vagy amit lehetett, megcsináltam. Ekkor jött egy irányváltás, amikor elkezdtem a terepfutás felé orientálódni. 2018-tól jöttek a sivatagi kihívások. Ez gyakorlatilag ugrás volt az ismeretlenbe, irgalmatlan sok munkával készültem föl az első sivatagi versenyre úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy ez nekem majd tényleg bejön-e. Hogy úgy fogom-e érezni, hogy ez fantasztikus, és folytatom az utat, vagy pedig azt érzem majd, hogy oké, ebből pont elég volt egy darab. De ez a műfaj sokkal többet ad nekem, mint amit az aszfalt valaha adott, itt tudok igazán átélni dolgokat. Utólag azt mondanám, hogy ehhez kellett az aszfalton töltött tíz év ultrázás.
Laikusként kérdezem, hogy meddig lehet ezt csinálni? Létezik bármilyen életkori megkötés?
Élethosszig. Az Antarktiszon is találkoztam hetven fölötti résztvevőkkel. Amíg érzem benne, hogy meg tud mozgatni, hogy bele tudok szeretni, hogy hozzátesz az életemhez, bármeddig.
Mire gondol egy ilyen nagyon hosszú versenyen?
Érdekes, mindenki azt hiszi, hogy gondolni kell valamire. A versenyen arra fókuszálok, amire ott kell. Minden versenyt megelőz jó néhány hónapnyi mentális felkészülés, amikor megtanítom a fejemet arra, hogy mikor mit kell majd csinálnom a testemmel, és az egyik segíti a másikat. Figyelek arra, hogy rendesen frissítsek, hogy ne szálljon el a pulzusom, ez teljesen leköt. Nem gondolkodom semmin, arra figyelek, hogy teljesítsem, amit elterveztem. Fókuszálok arra, ami ott van, közben gyönyörködöm a tájban, és hálás vagyok azért, hogy ott lehetek. Ez éppen elég. (Borítókép: Racing the Planet)
