Van egy olyan kézmozdulat, amely teljesen univerzális a világ minden táján: ha az ember a középső ujját mutatja a másik felé, az biztos lehet abban, mit akar neki üzenni.
A középső ujj „bemutatásának” gesztusa igen régi: Az ókori Görögországban már az i. e. 5. században sértésként tartották számon: a filozófus Diogenész így fejezte ki nemtetszését Démoszthenész szónoklatait hallgatva. A kinyújtott középső ujj a péniszt szimbolizálta, a behajlított két-két ujj a heréket, a felfelé irányuló mozdulat pedig az anális behatolásra utalt. A mozdulatnak neve is volt: katapygon, és a legkomolyabb sértésnek számított, amit színpadon még elő lehetett adni.
Szemmel verés ellen is jó
Az ókori rómaiaknál is a legnagyobb megvetés jele volt: a költő Martialis „szégyentelen ujj”-nak (digitus impudicus) nevezte, Iuvenalis pedig Szatíráiban felidézi, hogy Démokritosz az őt fenyegető Fortunának „kötelet kívánt, s középső ujját mutatta”. A középső ujj, mint általában a fallikus szimbólumok, jó szolgálatot tett szemmel verés ellen is. Minden bizonnyal ezért írta Persius, hogy a nagymama „csúnya nagyujjával meg nyállal szenteli meg” az újszülöttet, Petronius Satyriconjában pedig „az öregasszony (…) nyállal összekevert port vett fel középső ujjával, és bárhogy ellenkeztem, a homlokomat megjelölte vele”. Mindezt Rotterdami Erasmustól tudjuk, aki a 15–16. század fordulóján élt, és összegyűjtötte a gesztus görög és római előfordulásait.
Szigetvári veszedelem
Ami a magyar vonatkozásokat illeti, Baranyai Decsi János 1598-ban Erasmus mintájára írta össze a reneszánsz kori magyar közmondásokat és gesztusokat. Nála szerepel a következő mondat: Nagy vyát mutatni: auagy: meg gugolni. De, hogy egy ismertebb történelmi alakot idézzünk fel, amikor Zrínyi Miklós Szigetvár védőit arra kérte, hogy törjenek ki a lángoló várból, Samuel Budina 16. századi történetíró szerint a következő szavakat intézte hozzájuk: „Gyerünk, menjünk ki a külső várba, derék vitézek, mutassuk a középső ujjunkat az ellenségnek, és csapjunk össze velük vitézül, hogy halálunk és elmúlásunk után közülünk ki-ki örök hírnevet és dicsőséget szerezhessen.” (Budina természetesen nem magyarul, hanem latinul írta szövegét.)
Nincs köze az agincourt-i csatához
Sokáig tartotta magát a hiedelem, miszerint a középső ujj felmutatásának gesztusa az 1415-ös agincourt-i ütközetre vezethető vissza. A százéves háború egyik nevezetes csatájáról terjedt el, hogy a franciák azzal fenyegetőztek, hogy levágják az angol íjászok ujjait, hogy ne tudják használni fegyvereiket. Mivel a csata angol győzelemmel zárult, a mendemonda szerint az angolok V alakot formáló mutató- és középső ujjukkal jelezték, hogy nem sikerült a terv. Történészek szerint nincs bizonyíték arra, hogy ez valóban így történt – a franciák mindenesetre súlyos vereséget szenvedtek.
A hawaii szerencse jele?
A mozdulat az 1800-as évek végén, valószínűleg olasz bevándorlóknak köszönhetően jutott el Amerikába, és megszületett róla az első fényképfelvétel is: 1886-ban a Boston Braves nevű baseballcsapat játékosa, Charles „Old Hoss” Radbourn mutatott be az őt fényképező fotósnak. A hatvanas években a világ szinte minden táján ismert volt az obszcén gesztus, kivéve Észak-Koreát: 1968-ban a USS Pueblo nevű amerikai hajó véletlenül észak-koreai vizekre sodródott. Az észak-koreaiak elfoglalták a hajót, foglyul ejtették annak legénységét, majd fényképeket tettek közzé arról, milyen jól bánnak a tengerészekkel. A fényképeken azonban szinte kivétel nélkül felismerhető az ősi gesztus, amiről a legénység azt állította: a hawaii szerencse jele, amit Amerikában akkor szokás mutatni, ha fotóznak. Hittek nekik.
Egy nevezetes középső ujj
Az egyik leghíresebb középső ujj Galileo Galileié – nem utolsósorban azért, mert több mint 300 évvel a halála után is látható. 1737-ben, majdnem egy évszázaddal a tudós halála után ugyanis néhány tisztelője, miközben a firenzei Santa Croce bazilikába szállította a testet, eltávolított róla három ujjat, egy fogat és gerincének egy csigolyáját. A középső ujjat a foggal és a csigolyával együtt otthon tárolták, és az nemzedékről nemzedékre öröklődött a családban, egészen a 20. század elejéig, amikor is eltűntegy egész évszázadra. Végül 2009-ben bukkant fel egy árverésen, ma pedig a firenzei Galileo Múzeumban látható.
