Megmenteni. Odafigyelni. Segíteni. Ha folyton ezek a szavak járnak a fejünkben, amikor az ismerőseinkre gondolunk, elképzelhető, hogy kényszeres segítőként vagyunk jelen a kapcsolatainkban, pedig az ilyen hozzáállás mindkét fél szempontjából káros.
Amikor felelősséget vállalunk egy másik felnőttért, fennáll annak a veszélye, hogy lehetővé tesszük az illető számára, hogy folytassa a saját rossz szokásait vagy továbbra is rossz döntéseket hozzon. Ezért a segítségnyújtás romboló formájának tekintjük a kényszeres segítést. A kényszeres segítők gyakran nincsenek tisztában azzal, hogy viselkedésük nem természetes: úgy vélik, hogy ők egyszerűen kedvesek, vagy hogy nincs más választásuk, mint megoldani mások problémáit.
Sokféleképpen jelentkezhet a kényszeres segítés: gyanús például, ha gyakran megteszünk olyan dolgokat is másokért, amikhez egyáltalán nem fűlik a fogunk. Intő jel lehet, ha felelősséget vállalunk másvalakiért anélkül, hogy ő erre megkért volna; vagy éppen valaki más nevében beszélünk, az őt foglalkoztató problémáról – holott ő maga is képes lenne erre. Ha könnyen átvállaljuk mások tetteinek következményeit, vagy megpróbáljuk őt megmenteni a rossz szokásaitól, miközben elfeledkezünk a saját szükségleteinkről, elkezdhetünk gyanakodni, hogy kényszeres segítőkké váltunk.
A Helfer-szindrómában szenvedők mások problémáinak megoldása érdekében hajlamosak saját szükségleteiket végletesen háttérbe szorítani, ami egészen az önmegtagadásig fajulhat: ilyenkor a segítő már egyáltalán nincs tekintettel önmagára. Mindeközben gyámkodásának nincs vagy alig van látható eredménye. Ez feszültséget és haragot szül benne, vagy úgy érzi, hogy a másik csak kihasználja. Akár áldozatnak is érezheti magát: időt, energiát nem kímélve azon fáradozott, hogy a másik helyzetét jobbá tegye, de ezt az illető egyáltalán nem értékeli, nem képes változtatni, sőt, még neki áll feljebb.
A kényszeres segítőnek alapvető igénye, hogy valakinek szüksége legyen rá – ezért nagyon gyakori például, hogy szenvedélybetegek közül választ párt magának. A túlzott törődés eredményeképpen a kényszeres segítőt mágnesként vonzzák az olyan emberek, akik pusztító hatással vannak önmagukra és másokra. A kényszeres segítés forrása a szükséglet, hogy szükség legyen rájuk.
De ez a szükséglet soha nem elégül ki, legfeljebb nagyon rövid időre.
Ha pedig nem méltányolják szándékát és erőfeszítéseit, a kényszeres segítő dühös lesz, passzív-agresszív viselkedést mutathat, vagy egyfolytában kritizál. Ha eljut idáig, immár nem megmentő, és nem áldozat, hanem üldöző válik belőle: „Én mindent megtettem érted, te mit tettél eddig értem?” „Miért viselkedsz még mindig így?” – kérdezheti, saját vágyait szemrehányások formájában kommunikálva.
A segített fél gyakran nem is érti, miért feltételezik róla, hogy nem tudja megoldani a saját problémáit. Mivel senki nem szereti magát tehetetlennek vagy inkompetensnek érezni a saját életében, neheztelni kezd a segítőre. Ez a neheztelés többféleképpen megnyilvánulhat: passzív-agresszív viselkedés formájában, viták vagy veszekedések alkalmával, vagy úgy, hogy a megoldani kívánt probléma újra és újra előbukkan. A segítő tehát gátolja a másikat önállóságának, autonómiájának visszaszerzésében, aki ettől frusztrált lesz, miközben a segítő is egyre ingerültebb. Senki nem nyer a helyzeten, sőt: az mindkét félre nézve romboló hatású.
A Helfer-szindróma leginkább az egyébként is segítő foglalkozást űzők (orvos, ápoló, pszichológus, pedagógus, szociális munkás) tünetcsoportja, illetve azoké, akik függőkkel élnek együtt. Ugyanakkor a mindennapi életben is számtalan helyzet adódhat, amikor jobban tesszük, ha végiggondoljuk: tényleg meg kell-e menteni a másikat. Ha úgy érezzük, hogy hajlamosak vagyunk az ilyen viselkedésre, érdemes megfogadni a következő tanácsokat:
1. Gondoljuk át, hogy mi a felelősségünk otthon és a munkahelyünkön. Írjuk le ezeket, majd soroljuk fel azokat, amelyek valójában nem tartoznak hozzánk. Hasonlítsuk össze a két listát. Valóban csak a saját hatáskörünkbe tartozó problémákat vállaljuk magunkra?
2. Figyeljük meg, hogyan érezzük magunkat, amikor megmentőként vagy segítőként viselkedünk. Jólesik, hogy szükség van ránk? Vagy haragszunk, hogy a másik erőfeszítéseink ellenére nem változtat vagy nem változik? Kihasználtnak érezzük magunkat? Így tisztábban láthatjuk, hogy megmentőként, üldözőként vagy áldozatként vagyunk jelen az adott kapcsolatban.
3. Ha felismertük, hogy hajlamunk van kényszeresen segíteni, próbáljunk a megmentés késztetésének ellenállni. Gondoljuk végig, hogy a múltban mi volt gyámkodásunk következménye. Milyen eredménnyel és érzésekkel emlékszünk vissza ezekre az alkalmakra?
4. Legyünk asszertívek: kommunikáljuk határozottan, de kedvesen, mit szeretnénk másoktól, és kérjük meg őket is, hogy igényeiket ilyen módon jelezzék felénk. Tartsuk észben, hogy mindig van lehetőségünk nemet mondani. Mindannyian követtünk el már hibákat, de lehetőségünk van azokból tanulni.
5. Ha egyesek (családtagok, barátok) már tisztában vannak vele, hogy szívesen vesszük magunkra a megmentő szerepét, könnyen lehet, hogy ezután is hozzánk fognak fordulni ügyes-bajos dolgaikkal. Tudassuk velük, hogy megértjük a problémájukat, de nem fogjuk megmenteni őket.
A mások viselkedéséért vagy tetteiért való túl nagy felelősségvállalás élethosszig tartó szokássá válhat, amellyel a kényszeres segítő önmagának és a másik személynek egyaránt árt. Frusztrációt, haragot szül, és a kihasználtság érzését eredményezheti. A segítésre való késztetés egyetemes. A késztetés viszont, hogy azért segítsünk, hogy jobban érezzük magunkat, nem az, csak a kényszeres segítőkre jellemző. Fontos tudni, hogy a kényszeres segítőből is válhat jó segítő, ennek azonban feltétele, hogy kora gyerekkori narcisztikus sérüléseit feldolgozva stabil személyiséget alakítson ki, aki képes független felnőttként jelen lenni a kapcsolataiban.
