Mindenkinek ismerős lehet az érzés, amikor megszólal a rádióban egy régi sláger, és szinte gondolkodás nélkül feltekerjük a hangerőt, miközben félmosollyal az arcunkon énekeljük a sorokat. Szinte azonnal felcsendülnek bennünk a távoli emlékek és a nosztalgia varázslatos érzése. Vajon miért kedvesebbek számunkra azok a zenék, amikért tinédzserként rajongtunk, mint bármelyik, felnőttként megismert dallam?
Az évek során egyre több pszichológus és idegtudós megállapította, hogy a fiatalként szeretett dalok szinte aránytalanul intenzíven hatnak az érzéseinkre. A kutatók szerint ebben maga az agyunk a ludas, ami erősebben köt bennünket a tizenéves korunkban hallott zenékhez, mint bármihez, amit felnőttként szerettünk meg. Ez a kapcsolat nem gyengül az évek előrehaladtával sem. A zenei nosztalgia tehát nemcsak egy kulturális jelenség, hanem egy idegi parancs, ami az agyunkban köttetett.
Boldogságfröccs az agynak drogok nélkül
Azért, hogy megértsük, hogy ez pontosan miért is történik, talán segít, ha megvizsgáljuk az agyunk és a zene kapcsolatát általánosságban is. Amikor először hallunk egy dalt, az stimulálja a hallókérget, és így a ritmusokat, dallamokat koherens egésszé alakítjuk. Ettől a ponttól pedig az adott zenével való kapcsolatunk attól függ, hogy hogyan lépünk interakcióba vele. Ha együtt énekeljük az együttessel a nótát, azonnal aktiválódik a premotoros kéreg, ami a mozgások megtervezésében és koordinálásban segít minket. Ha táncra perdülünk, az idegsejtjeink összehangolódnak a zene ütemével. Ha odafigyelünk a dalszövegre és a hangszerelésre, máris aktiválódik a parietális kéreg, ami segíti irányítani és fenntartani a figyelmünket. Ha pedig olyan zenét hallgatunk, ami emlékeket idéz bennünk, máris aktív a prefrotnális kéreg, ami az életünkkel kapcsolatos fontos információkat tárolja.
Azonban ezek az emlékek mit sem érnek hozzákapcsolódó érzések nélkül. A szerelmet és a droghasználatot leszámítva szinte semmi sem vált ki olyan érzelmi reakciót, mint a zene. A zene stimulálja az agy jutalmazóközpontját, ezzel egy jó kis dopamin-, szerotonin-, oxitocinfröccsöt ad, amitől igazán feldobva érezhetjük magunkat. Minél jobban kedvelünk egy adott dalt, annál nagyobb az esély erre a neurokémiai boldogságfröccsre.
A kedvenc zene hatása
A zene szinte mindenkiben képes meggyújtani az idegi aktivitás szikráit, azonban a fiatalokban ez nem egy kis lángot eredményez, hanem egy hatalmas tűzijáték indul útjára. Tizenkettő és huszonkét éves kor között az agyunk gyors és nagy változásokon megy keresztül. Úgy tűnik, hogy a zene, amit ebben a tíz évben kedvelünk, bekötődik az agyunkba. Amikor a fentebb említett idegi kapcsolatok kialakulnak egy dallal kapcsolatban, azzal együtt egy erős emléknyomot is létrehozunk, ami ekkor felfokozott érzelmekkel terhelt. Ezt az érzelmi plusztöltetet a pubertáskori növekedési hormonok túlzott mennyiségének jelenléte adja. Ezek a hormonok azt súgják az agyunknak, hogy minden hihetetlenül fontos, főleg ugye azok a dalok, amik a tiniálmok és sokszor drámaian nehéz érzések aláfestő zenéi lettek.
Az identitásunk lejátszási listája
Már önmagában ezek a neurológiai szikrák elegek lennének, hogy ezek a dalok örökre belénk égjenek, de van még néhány hozzávalója a jelenségnek. A zene tinikorban akarva vagy akaratlanul, de a közösségi életünk központi része. A zenéket a barátainkon keresztül vagy velük együtt fedezzük fel, hasonló dallamokat kedvelünk, így azt is jelenti, hogy valahova tartozunk. Az identitásunk része.
Van egy „emlékezeti kiugrásnak” nevezett jelenség, ami azt jelenti, hogy a tiniévekre sokkal tisztábban és intenzívebben emlékszünk, mint bármelyik másik életszakaszra az életünkből, és ezek az emlékek idős korig velünk maradnak. Hogy ez miért is történik?
Ebben az időszakban válunk igazán önmagunkká.
Logikusnak is tűnik, hogy azok az emlékek, amik részt vesznek ebben a folyamatban, örökre fontosak lesznek számunkra.
Ez nem jelenti azt, hogy a felnőttkori ízlésünk gyengébb vagy kevésbé fontos. Nem számít, mennyire vagyunk felnőttek, nem számít, mennyire kifinomult lett az ízlésünk, a zene mindig is egy lehetőség lesz kikapcsolni a felnőtt agyunkat, hogy néhány pillanatra visszatérhessünk a nyers és szenvedélyes fiatalkorba. A zenehallgatáskor ránk törő nosztalgia nem csupán egy kedves emlék felidézése, hanem egy olyan neurológiai féreglyuk, ami bepillantást enged azokba az időkbe, ami megalkotott minket.
A CIKK SZERZŐJÉRŐL
Szabó Jennifer a Dívány pszichológus szakértője.
