A szerbiai iskolai lövöldözés híre megrázta Magyarországot is – de mit tehetünk a néma döbbeneten túl?
Egy 14 éves fiú nyolc iskolatársát és az intézmény biztonsági őrét megölte, többeket – közte történelem-tanárnőjét, akitől színötös létére az esetet közvetlenül megelőzően egyest kapott – pedig megsebesített az apja pisztolyaival rendezett iskolai lövöldözésben. Ha ez Amerikában történik, valószínűleg szinte a szemünk sem rebben.
De nem ott történt, hanem Belgrádban, a Magyarországgal szomszédos Szerbiában, egy elit iskolában, ahol az esetet megelőző napon még szülinapi bulin vett részt a fiú,
aki állítólag egy orvos gyermeke.
A fegyvertartás szabályai szigorúak Szerbiában
Az amerikai esetek bármilyen borzasztóak is, a nyilvánvaló földrajzi távolságon túl azért nem sokkolnak senkit annyira, mert a fegyverhez való hozzájutás az országban sokkal lazább, mint akár hazánkban, akár Szerbiában. Egy szerb azonban nem sétálhat be csak úgy egy fegyverboltba, hogy bevásároljon: sőt meglehetősen szigorúak a fegyvertartási szabályok.
Az tehet szert engedélyre, aki elmúlt 18 éves, és a következőknek eleget tesz:
- A rendőrség ellenőrizte, hogy kaphat-e engedélyt.
- Orvosi vizsgálaton esett át, melyet ötévente ismételnek meg.
- Nem követett el korábban bűnt, nincs mentális betegsége, nem függője sem az alkoholnak, sem illegális drogoknak.
- Elzárva tartja a fegyvert.
- Megtanulta annak használatát és ismeri az arra vonatkozó törvényeket.
Aki mindennek eleget tett, az sem viheti el otthonából a fegyvert, és rejtve sem viselheti: ahhoz szintén engedély kell, amelyet nagyon nehéz megszerezni.
A fő probléma ugyanakkor nem is a legálisan megszerzett fegyverviselési engedéllyel van, hanem azzal, hány fegyver maradt szerbek tulajdonában az 1990-es éveket követően.
A délszláv háborút követően fegyverek tízezreit adták vissza amnesztia fejében a hatóságoknak, vagy engedélyt szereztek azok birtoklására, így legalizálva meglétüket.
Mindezzel együtt is félelmetesek a szerb fegyverbirtoklással kapcsolatos számok: az USA és Jemen után következnek a rangsorban, 100 főre 39 fegyver jut a becslések szerint.
Csak összehasonlításképp: Magyarországon 100 lakosra 10 fegyver jut összesen, melynek birtoklását itthon is egészségügyi és jártassági vizsgához kötik, valamint köteles megfelelő biztonságban tárolni fegyverét minden tulajdonos, mely vadászati és sportcélok mellett önvédelemre tartható. A szabályozás tehát nagyon hasonló, a körülmények azonban merően mások.
A lövöldözéseket ugyanakkor inkább a szerencse akadályozta meg eddig
A szerbek biztonságban érzik magukat országukban – mondhatnánk, hogy mindezek ellenére, de a valóság az, hogy éppen ezért. Úgy gondolják, ők maguk és szomszédaik tudják saját biztonságukat garantálni a fegyverekkel. Feltételezhetően bombák és tankvető gránátok is vannak még a szerb otthonokban a rengeteg különböző fegyver mellett, és ha tömeglövöldözésben nem is használják ezeket túl gyakran, a szerb Public Policy Research Center adatai szerint azért több mint 100 alkalommal kerültek már elő illegális fegyverek visszaélésekben.
A 2015-ös párizsi terrortámadásban is használtak olyan fegyvert, amit Szerbiában gyártottak és a feketepiacon keresztül került nemzetközi forgalomba.
A szerbek lefegyverzési törekvéseinek kis sikere nem belügy, ahogyan ez az eset is mutatja: még mindig több százezer fegyver van illegális tulajdonban az országban, és ez holnap akár a mi problémánk is lehet.
Szerbiával határos országként kérdéses, mi a garanciája annak, hogy ezekből nem kerül vagy került át Magyarországra akár nagyobb mennyiség. Ezeket nem valószínű, hogy iskolákban találják meg, de az alvilág eszközeivé válhatnak a radar alatt rossz kézbe kerülő, emberélet kioltására képes eszközök.
Az iskolás fiú jól ismerte a pisztolyokat
Ha a fegyverek ennyire nyilvánvalóan jelen vannak egy ország kultúrájában, akkor hiába ritka a lövöldözés, annak lehetősége mindig a levegőben lesz. A gyanúsított tinit apja a CNN információi szerint lőtérre hordta magával, és bár az azóta letartóztatott szülők lakásában egy széfben volt a két pisztoly, annak kódját ismerte a fiú, aki három teljes tárral, két pisztollyal és Molotov-koktélokkal távozott a szülői házból, mielőtt kilenc ember életét elvette volna.
A kilencvenes évek lövöldözéses leszámolásai, a délszláv háborúban hősnek kikiáltott gyilkosok példaképpé válása ugyanúgy a háttérben lehet, mint a férfiasság rossz értelmezése, vagy annak egyszerű ténye, hogy egy kamasz ennyire képtelen indulatainak kezelésére, és az első, a legkisebb frusztráció hatására a legradikálisabb eszközhöz folyamodik. A szülői felelősség sokszorosan felmerül már attól a pillanattól, hogy egy kiskamaszt a pisztolyok közelségében érzett ilyen mértékű komfortra és jártasságra neveltek.
Persze hiába a fegyverarzenál, hiába frusztráció: ha stabil mentális állapotú gyermekkel történik ilyesmi, valószínűleg nem a fegyverhez nyúl elsőként, ahogyan ez a fiú tette. (Valószínűleg az ő cselekedete sem spontán volt, mivel állítólag kitervelte az esetet, és konkrét halállistával is rendelkezett.)
Ez a tömeges lövöldözés újabb aggasztó jele annak, hogy a fiatalok mentális egészségével komolyan kellene foglalkozni:
a koronavírus-pandémia kapcsán többször felmerült, hogy az elmúlt három év komoly nyomot hagyott rajtuk, de a fő gond az, hogy már azt megelőzően sem volt ideális a fiatalok lelkiállapota. Ahogyan egyre több szó esik a munkavállalói kiégésről, a burnoutról, a túlterheltségről, úgy arról viszont, hogy mindez már kisgyerekek és kamaszok körében is megjelenhet, nem beszélünk eleget. Pedig a tanulásban ugyanúgy ki lehet égni, mint gyereknevelésben, az internet nyújtotta lehetőségek sok nem megfelelő tartalommal is bombázzák a gyerekeket, akik körében a bullying egyre fiatalabb korosztályig gyűrűzik, és a sort csak folytathatnánk. Hogy ez volt-e a szerb fiú problémája? Nem fogjuk tudni megmondani biztosan, ahogy azt sem, hogy a szülők vagy akár az iskola, esetleg a szerb fegyverkultúra felelőssége mekkora.
Az eset sokakat megijeszt, akár bénult riadalomba taszít, hisz ha Belgrád volt a tegnap, a holnap talán Budapest lesz?
A tétlen rettegés helyett érdemesebb arra figyelni, amit mi megtehetünk prevencióként: ne csak saját gyermekeinkre, hanem környezetükre, csoporttársaikra, osztálytársaikra is figyeljünk, és igyekezzünk olvasni a jeleket, hogy ne magyar iskola nevét olvassuk a következő hírben.
