Eredetileg azokról a csodabogár párokról terveztem cikket írni, akik külön szobában alszanak – időközben viszont mi is közéjük kerültünk.
„A férjem ordítva horkol, és közben a tévének mennie kell. Azt hiszem, hogy az Eurosport-reklámok tették be nálam a kaput, akkor hoztam fel először, hogy mi lenne, ha… Azóta erre vagyunk berendezkedve, és remekül működik minden. Hogy ne csak rá kenjem az egészet, állítólag én meg karatézom álmomban, de persze ezt nem hiszem el” – vallotta be kedves ismerősöm, amikor rákérdeztem, hogy is van náluk ez a különalvás. Időközben azonban rá kellett döbbennem: immár mi is azok közé tartozunk, akik inkább külön szobában, sőt: külön emeleten alszanak.
Zarándoklat egy ágyért
Kezdetben volt egy szerelmespár, akik szinte vallásos áhítattal zarándokoltak el a svéd áruházba, akkurátusan kipróbálták az összes számításba jöhető ágyat és matracot, majd nemes egyszerűséggel a legnagyobb mellett döntöttek. A férjem (azaz akkor még a barátom) a hátán cipelte fel a lakásba az alkatrészeket, egy egész estét töltött az összeszereléssel, majd a munka végeztével felsóhajtott: „Mit meg nem tesz az ember…” De megérte: az óriási ágy rendkívül kényelmes volt. Amikor a hajnali nap első sugarai beszivárogtak a függöny résein, fordultunk egyet, kiskifliből nagykiflibe váltottunk, és hétvégén akár 10-ig is kedvünkre heverésztünk.
Az idillbe először a terhesség szólt bele: gömbölyödő hasam kényszerű távolságot parancsolt kettőnk közé. Aztán, ahogy lenni szokott, a terhesség előrehaladtával már sehogy nem volt jó aludni, korán ébredtem vagy álmatlanul forgolódtam egész éjszaka. Pedig sokan figyelmeztettek jóakaratúan: „Addig aludj, amíg lehet!” Előre aludni sajnos nem lehetett, pedig milyen jó is lett volna.
Alvás: együtt vagy külön?
Hiába vettük meg a kókuszmatraccal együtt a rácsos ágyat, a gyerek első perctől kezdve kizárólag közöttünk volt hajlandó aludni. Rokonok, barátok és bölcsis nénik hatására időnként megpróbálkoztunk azzal, hogy külön altassuk, de hiába: hamarabb fáradtunk el az üvöltéstől, mint a kivörösödött fejű baba. Feladtuk a dolgot, arra gondolva, hogy mire 18 éves lesz, csak átszokik majd az ágyába. Végül többé-kevésbé sikerrel jártunk: arról ugyan hallani se akart, hogy külön szobában aludjon, de örült, amikor választhatott egy junior ágyat, hozzá ágyneműt és „fogós” párnát. Mire mindez megtörtént, úton volt a kistestvér.
Éjszakai vándorlás
A kistestvér persze ugyanúgy nem volt hajlandó a rácsos ágyban aludni, a nagyot pedig vagy éjjel kellett átcsempészni a saját ágyába, vagy ha bele is mászott, hajnalban mindig a miénkben találtuk meg.
A kisfiam, amint mászni kezdett, a tudományát lelkesen gyakorolta éjjel is az ágyunkban, így hol a lábunknál találtuk meg, hol a párnán feküdt fejjel lefelé.
Idővel ő is kapott egy junior ágyat, és még egy Barbaszőrt ábrázoló párnahuzatot is rittyentettem neki egy kinőtt rugdalózóból, mivelhogy az volt a kedvence. Nem sokat segített: szokásos esti rituáléja szerint az összes ágyba belefeküdt, körbemászkálta őket, majd egy oroszlánugrással visszatért a miénkbe, és közölte: „Anya mellé, ágyba.”
Külön szobáról természetesen továbbra se akartak hallani, így éjszakánként rendszeresen arra ébredtünk, hogy valamelyik gyerek valamelyik alkatrésze a vesénkbe, a hasunkba vagy a tarkónkba nyomódik, esetleg arra, hogy a kisebbik a Barbaszőrt és a takarót szorongatva vándorol éppen valahonnét valahova. A kialvatlanság és a fáradtság azonban sok mindenre képes, így egy idő után fel sem ébredtünk az éjszakai mozgolódásra, legfeljebb reggel csodálkoztuk, milyen konkáv alakzatban ébredünk.
Horkolás ellen nem véd
Már éppen kiegyeztem volna ideálisnak azért nem mondható helyzetünkkel, amikor újabb probléma ütötte fel a fejét nálunk: a horkolás.
Nem tudom, törvényszerű-e, hogy idővel a diszkrét szuszogás eget rengető horkolássá fejlődjön, esetleg a járvány alatt felszedett pluszkilók vagy a gyarapodó évek teszik, de tény: egyre gyakrabban ébredtem arra, hogy a férjem rettenetesen horkol.
Mindeddig azt hittem (gyerekkori tapasztalatok alapján), hogy csak a nagyon öreg vagy nagyon kövér emberek horkolnak, de be kellett látni: nem így van. Eleinte csak egy-egy kiadósabb megfázás után kellett rázogatni, pisszegni vagy csiklandozni, aztán egyre inkább mindennapossá vált a dolog. Beszereztem néhány füldugót, de azon keresztül is tisztán lehetett hallani. Utána a fejemre borítottam egy párnát, de az sem használt. Maradt a pisszegés meg rázogatás, akkor abbahagyta. Addig, amíg be nem vackolódtam az alvós pozíciómba: akkor könyörtelenül újrakezdte.
Telepítettem a telefonra egy hangerőmérőt, időnként – kínomban – bekapcsoltam. 80 decibel volt a rekordja. Utánanéztem: egy fűnyíró tízméternyi távolságból produkál 90 dB zajszintet. Ő, szegény, széttárta a karjait, de sokat nem tudott tenni az ügy érdekében. (Cserébe viszont azt állította, én is horkolok.) Vettem valamilyen orra helyezendő ragtapaszt, de az sem segített; sőt, mintha még hangosabb lett volna. Egy ideje már szenvedtünk ezzel, amikor egy köhögős betegség idején felvetettem: mi lenne, ha ezúttal az emeleten aludna? Belement, és láss csodát: nyugodt volt az éjszaka, csupán az időnként engem megbökő vagy a derekamon átvándorló gyerekek szakították meg a zavartalan pihenést. Azt nem állítom, hogy nem hallatszik le semmi az emeletről, de így egyáltalán nem zavaró. Mondhatni, még kellemes is. Csak a kisfiam hiányolja néha. Ezt abból tudom, hogy tegnapelőtt bevallotta: „Én szeretem, amikor apa horkol.”
