Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az ókori rómaiak és görögök körében terjedt el egy mondás, amit félrefordítva ugyan, de a mai napig előveszünk minden november elsején: Halottról vagy jót, vagy semmit. De mit jelent pontosan ez mondat, és miért okozhat károkat?
Az eredeti verzióban az ógörögről latinra fordított De mortuis nil nisi bene annyit tesz, hogy a halottról vagy jól, azaz megfelelő módon ejtsünk szót, vagy sehogy. Ez jelentheti akár azt is, hogy mondjuk ne terjesszünk hazugságokat arról, aki halott volta miatt már nem tud ellenük védekezni. Ez is egyfajta tiszteletet jelent, de sokkal élhetőbbet, mint a magyarban elterjedt konkrét tiltás: halottakról nem mondunk rosszat, és kész. Ám a fordítás értelmezésével van egy kis bökkenő: az eredeti ógörög szövegben is a kritikus szavak kiejtésétől óvnak. Ám nagyon is más indokkal, mint a halott tisztelete: akkoriban úgy hitték, hogy mágikus átjárás létezik holtak és élők között, és előbbiek akár bosszút is állhatnak azon, akiről megtudják, hogy becsmérelte őket.
Azt már jól tudjuk, hogy a holtak nem járnak vissza kísérteni minket, függetlenül attól, hogyan s miként írunk róluk a történelemkönyvekben vagy mesélünk róluk a gyerekeinknek. Így az a tiltás is értelmét veszti, hogy ne mondjunk rosszat arról, aki elhunyt. Ez azonban valahogy nem szivárgott le a magyar családokba, akik talán nem is az ógörög jelentésvilággal és a holtak bosszújával foglalkoznak, csak találtak egy parancsot, amit be lehet tartani. Pszt, halottról jót vagy semmit! Milyen sokszor előkerül ez a halottak napja felé közeledve, amikor a kisebbek elkezdenek kérdezősködni Jóska bácsiról meg Kati néniről, és amikor az anekdotázás túl merész mesélésbe csap át, és előkerülne az úgynevezett családi szennyes, gyorsan mindenkit elhallgattatnak.
A halottak napja lehet az igazságé is
Csakhogy, akárhogy is nézzük, ez a tilalom a legritkább esetben szól a halottnak adott tiszteletről. Elsődlegesen nem őt védjük, vagy az emlékét, hacsak nem friss még a gyász, hanem a jó hírünket igyekszünk megőrizni. Nem kell arról senkinek tudnia, hogy Jóska bácsi hány falubelivel csalta a feleségét, vagy hogy Kati néni zugivóként tönkretette a gyerekei életét. Az a balkézről született fiú is elkallódott, hát akkor ne mondjuk ki többet a nevét, és hagyjuk ki a történetekből is, mintha sosem létezett volna. Van elég bajunk, nem kell még a családunkat is besározni. Halottról vagy jót, vagy semmit. Csakhogy itt jön a bibi: a családot nem az sározza be, ha beszélünk azokról a dolgokról, amik már megtörténtek. A szégyenérzet a rég élt rokonok viselkedésével kapcsolatos, akik olyanokat tettek, amikre mi most nem vagyunk büszkék. Attól, hogy erről végre beszélni merünk, senki sem lesz se tisztább, se mocskosabb, igazabb viszont annál inkább.
Mit van jogunk tudni a családunkról?
Az elhallgatás iszonyatosan káros. Az, aki még feldolgozatlan érzelmekkel küzd, vagy kemény kézzel irányítja a családot, gyakran ragaszkodik annak szépen összehazudott tisztaságához (a halottak ugye, nem beszélnek). Ám ezzel megfoszt mindenkit attól, hogy a történeteket megismerje, elgondolkozzon rajtuk és feldolgozza őket. A generációkon átívelő traumák nagyon is valósak, a gyógyulás pedig egyszerűen nem kezdődhet meg addig, amíg a teljes történetek napvilágra nem kerülnek. Az elrejtett titkok lehet, hogy egy összeszedett, tisztes család képét mutatják, de közben megnyomorítanak. Amiről nem lehet beszélni, kérdezni, ventilálni, az a mélyben ugyanúgy dolgozik, a kérdések és a rossz érzések, a káros feltételezések meg csak gyűlnek. Az igazság viszont megkönnyebbülést hoz, mintha végre kihúznánk a dugót az összerázott palackból. Arról nem is beszélve, hogy az öröklődő génekhez kötött betegségek, hajlamok igenis befolyásolhatják a fiatalság egészségét, így joguk van tudni arról, mit örököltek pontosan.
Mi lesz a gyerekekkel?
Tehát pont a kisebbek, a felnövekvő generáció lelki épsége miatt fontos, hogy a családi legendárium ne csak kiszínezett, szép történetekből álljon. Joguk van a saját szintjükön megismerni az igazi történeteket. Persze nem kell rájuk önteni szűretlenül minden tragédiát. De – akár szakember segítségével – kidolgozhatjuk, mikor és hogyan avatjuk be az okkal kérdezősködő gyerekeket abba, hogyan éltek az őseik. Akik messze nem voltak tökéletesek. És, figyeljünk: ez nem baj. Senkinek nem kell tökéletesnek lennie. Sem előre-, sem visszamenőleg. Nem kell letagadnunk, hogy a holtak még életükben fájdalmakat, károkat okoztak. Lehet, hogy rosszul érezzük magunkat, amikor Laci bácsiról elmondjuk, hogy verte a feleségét és az egész családot, majd rövid időre börtönbe is került. De Laci bácsi felesége, aki ott nyugszik ugyanabban a sírban, nem érdemli meg, hogy az ő fájdalma, az ő igazsága napvilágra kerüljön? Nem jár neki annyi, hogy lássuk, hát ezért volt olyan szótlan, merev és megközelíthetetlen, nem azért, mert hiányzott belőle a szeretet? Sőt, Laci bácsi nem érdemli meg, hogy kiderüljön, a háború milyen traumákat okozott neki, amiktől élete végéig képtelen volt szabadulni? A család történetének felfejtése, megismerése, az elhallgatni vágyott negatívumok nem beszennyezik a családot, hanem értelmet (és nem felmentést!) adnak a családtagok viselkedésének, reakcióinak. S nekünk egy óriási lehetőséget arra, hogy tanuljunk a régi hibákból, és mi ne kövessük el őket újra.
Amikor a halott már életében tönkretett
A Halottról vagy jót, vagy semmit mondat a legkomolyabb károkat azok körében okozza, akik szenvedtek a család valamelyik tagjának bántalmazásától, ám ez a családtag időközben meghalt. Mivel az áldozatok gyakran még az emlékeik egy részét sem képesek előhívni a trauma miatt, nagyban támaszkodnának a rokonok elbeszéléseire, megéléseire. Ám rengeteg családban előfordul, hogy a kérdezősködés vége konok bezárkózás a halottnak járó tiszteletet emlegetve. A jól hangzó mondatot pajzsként tarthatja maga elé minden rokon, aki nem akar vagy nem képes szembenézni azzal, hogy egy szörnyeteg élt a családban.
De az az áldozat, aki a lelki jóllétéért küzd, akinek hatalmas felismeréseket, a gyógyulás felé tett lépéseket jelentene az igazság, megérdemelne minden segítséget. Megérdemelné azt, hogy nyugodtan elmondhassa, miket tett vele a szeretve tisztelt rokon, átélve ezzel azt, hogy az ő megélése, az ő érzelmei ugyanolyan joggal kapnak helyet a családban, mint mindenki másé. Megérdemelné, hogy ne kelljen szégyellnie magát, hogy a fájdalmának elviselésében több rokoni vállra támaszkodhasson. Hogy ne kelljen gyertyát gyújtania valamiféle félreértelmezett tiszteletből annak, aki bántotta. Ehhez azonban ki kellene mondani azokat a csúnya igazságokat, amik addig csak belülről mérgeztek mindenkit. S fel kéne ismerni, hogy attól, hogy valaki meghalt, még nem lett szent. Csupán véget ért egy ponton az élete, mint ahogy mindenki másé is szokott. Ettől nem lett jó ember, és a bűnei nem nyertek feloldozást.
