Megrázó dokumentumfilm mutatja be annak a 73 éves francia nőnek a történetét, akin férje csaknem egy évtizeden át élte ki beteges vágyait. A Gisèle Pelicot esetét feldolgozó Pelicot Rape Case kíméletlen őszinteséggel dolgozza fel az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb port kavaró esetét. A vásznon annak az asszonynak a fájdalmas ébredését kísérhetjük figyelemmel, aki szembesül azzal, hogy a férje iránta tanúsított szeretete valójában egy kontrollra és hatalomra épülő bántalmazás gondosan felépített illúziója volt.
A franciaországi Avignontól egy karnyújtásnyira fekszik az a csendes kisváros, Mazan, ahol párizsi életük után az idős Gisèle és Dominique Pelicot új otthonra talált. A feleség mindennap hálát adott azért, mert a sors a világ leggondoskodóbb férjével áldotta meg. Csaknem egy évtizedig nem volt sejtése arról, hogy szerető társa esténként szörnyeteggé változik, és gyógyszert keverve kedvenc ételeibe, több mint 70 társával együtt rendszeresen megerőszakolja, és mindezt kamerára is veszi.
Az ismerősök követik el a legtöbb erőszakot
A Pelicot-házaspár hátborzongató történetét először lányuk, Caroline Darian dolgozta fel az És többé nem hívlak Apának című könyvében, amelyben kendőzetlen őszinteséggel vall anyja hosszú évekig tartó megbecstelenítéséről. A Pelicot Rape Case is ennek a szörnyű bűncselekménynek a krónikája, amely bár nem hangos, nem is látványos, és nem is kényszerít sokkoló képeket a nézőre, borzalmasan fájdalmas. Éppen ettől válik ismerőssé és dermesztően közelivé, mintha az a saját környezetünkben játszódna olyan emberekkel, akikről azt hinnénk,
ők sosem tennének olyat, mint a felesége számára chatszobákban és társkereső oldalon, beteges érdeklődésű férfiakat kereső Dominique Pelicot.
Pedig a statisztikák szerint öt esetből négyet ismerős követ el: többségükben családtag, szomszéd vagy akár barát – olyan ember, akit az áldozat jól ismer. A bántalmazók többsége nem felel meg a szörnyeteg képének: gyakran átlagos, rendezett életű emberek, akik kifelé odaadó házastársként, gondoskodó családapaként vagy tiszteletreméltó szomszédként jelennek meg. A dokumentumfilm egyik legnyugtalanítóbb ereje is éppen ez: azzal szembesít kíméletlenül, hogy mennyire törékeny a biztonság illúziója, és hogyan rejthető el akár évtizedekig is egy kettős élet.
Négy fal között történik
A film bemutatóját követő kerekasztal-beszélgetésen Gyulai Kati, a Nők A Nőkért Együtt Az Erőszak Ellen (NANE) szakértő aktivistája rávilágított arra, hogy a Pelicot-ügy nem elszigetelt jelenség, hanem annak a társadalmi problémának a tükre, amelyben
a nők elleni erőszak jelentős része a négy fal között, a bizalom leple alatt történik.
Mint mondta, az eset különösen kirívó kegyetlensége ellenére is tipikus mintázatot követ: az elkövető egy szeretetteljesnek tűnő kapcsolat álcája mögé bújik, az áldozat pedig lassan elveszíti a saját testi és lelki valóságába vetett bizalmát.
A dühtől a szégyenig
A francia asszony élete egy szempillantás alatt omlott össze: ahogyan a filmben is elhangzik, szembesülni a valósággal olyan volt, mintha egy hurrikán söpört volna végig rajta. Ez érzés azonban nem egy pillanatig tart, hanem egy hosszan tartó folyamat, amely során a kezdeti sokk után csak lassan, fokozatosan engedi magához a történteket. Elkezdi átértékelni és feldolgozni az eseményeket, amelyhez a szégyentől a dühig ezerféle negatív érzés társul, majd egy gyászfolyamaton keresztül, szerencsés esetben egy megfelelő terápiás folyamat során az áldozat új történetet alkot önmagáról. Ez az új történet pedig visszamenőlegesen is beépül az élettörténetébe, segítve őt abban, hogy feldolgozza a traumát és újra értelmet találjon a saját életében.
Beleegyezett vagy sem?
Az ügy kapcsán megkérdezett másik szakember, az igazságügyi orvosszakértőként is tevékenykedő dr. Zacher Gábor toxikológus szerint a gyógyszerrel elkábított áldozatok esetei a legnehezebben bizonyíthatók. Gyakran – ahogyan Gisèle is – már csak évekkel később, töredékes emlékek, fizikai tünetek vagy mások vallomásai alapján jönnek rá, hogy mi történt velük.
A film több pontján kihangosodik a beleegyezés kérdése annak kapcsán, hogy a magáról nem tudó, begyógyszerezett asszonyon elkövetett, több tucat bűncselekmény erőszaknak számít-e.
Noha e fogalmak gyakran homályosak, a NANE szakértője szerint minden olyan erőszaknak számít, amit valaki ellenére tesznek, amit nem kér, nem akar. Az alapvető elv ennek mentén pedig az, hogy mindkét fél egyértelműen és folyamatosan akarja a cselekvést. A filmben azonban jól látszik, hogy az elkövetők gyakran nem így gondolkodnak:
hárítják a felelősséget és magukat is áldozatként látják.
Pedig a képlet egyszerű: ha valaki nincs magánál, vagy nem fejez ki egyértelműen ellenállást vagy beleegyezést, nem lehet tudni, hogy akarja-e a történteket. Gyulai Kati szerint azonban a társadalmi környezet, a hagyományos gondolatok és a patriarchális berendezkedés sokszor elhomályosítja ezt a láthatóságot, így kihívás az, hogy az áldozat akaratát világosan lássuk, és hogy a törvények is ezt az egyértelműséget kövessék.
A Pelicot-ügy hatására egyébként Franciaország parlamentje ez év októberében megszavazta azt a módosítást, amely szerint a szexuális aktus csak önkéntes, tudatos és visszavonható beleegyezéssel tekinthető jogszerűnek.
Mit mond a társadalom?
Abban mindkét szakértő egyetértett, hogy a társadalmi reakció legalább olyan fontos, mint maga a bűncselekmény jogi következménye. Sok áldozat azért nem mer beszélni, mert a környezet gyakran kételkedik bennük, bagatellizálja a történteket, vagy éppen őket hibáztatja.
És akkor itt újra érdemes visszakanyarodni a már korábban említett szégyenre, amely tanult, és nem az ember veleszületett érzése. A társadalom és a környezet sugallja, hogyan „kell” érezni egy-egy ilyen helyzetben.
Az áldozatok gyakran rögtön szégyenkeznek, és a külvilág reakciói nagyban befolyásolják, hogy mernek-e beszélni vagy feljelentést tenni.
Gyulai Kati szerint ahhoz, hogy valaki elmenjen a rendőrségre, belső erő kell, valamint támogatás a környezet részéről. Ugyanakkor fontos a tudatosság is: ismerni a jogi kereteket és a lehetőségeket, emellett az anyagi forrás, valamint a támogató közeg is hozzájárul ahhoz, hogy az áldozat végig tudja vinni a folyamatot.
Dr. Zacher Gábor aláhúzta azonban, hogy az online világ új kihívásokat hozott. Míg korábban az ilyen történetek lokálisan, vagyis kevésbé széles körben terjedtek, addig ma, bárki is vállalja fel a történetét, azonnal kiteszi magát a nyilvánosság ítéleteinek, támadásainak vagy éppen támogatásának. Ez a nyitottság erős belső tartást igényel, mert a helyzetre adott reakciók nagyon vegyesek lesznek: van, aki majd támogat, de sokan bántanak is. Ez a tényező pedig gyakran visszatartja az embereket attól, hogy kiálljanak a saját igazságuk mellett.
Úgy, ahogyan Gisèle, aki az őt bántalmazó több tucat férfi között sétált be a tárgyalóterembe. Vagy ahogyan Gisèle lánya, Caroline Darian, aki famíliája szörnyű történetén keresztül láttatja a családon belüli erőszak lélektani, társadalmi vetületeit, valamint általa újabb esély adódik arra, hogy nyíltan beszélhessünk az áldozathibáztatás elleni fellépésről, és arról, hogy hogyan lehet szembenézni a legsúlyosabb helyzetekkel is.
Egy korábbi cikkünkben összegyűjtöttük, hogyan kérhetsz gyors segítséget, ha bajban vagy.
