Mikszáth palóclevese, Jókai bablevese mára már a magyar konyha megbecsült fogásai, de más jelentős írók műveiben is gyakran feltűnnek a kulináris örömök. Lássunk ezek közül néhányat!
Krúdy Gyula alakja megkerülhetetlen, ha irodalom és gasztronómia kapcsolatát vizsgáljuk. Az író a legenda szerint képes volt vonatra ülni, és egész éjjel utazni a felvidéki Poprádig, hogy egyen egy jó táfelspitzet. A legegyszerűbb ételekről is úgy tudott írni, mintha azok mennyei fogások volnának, legyen az kispörkölt vagy rácponty, sült kacsa (Útnak, szónak, házasságról való tanácskozásnak nincs vége), esetleg töltött káposzta. Írásaiban többnyire középkorú, a boldogult úrfikoron túljutott férfiak szürcsölik a levest, ütögetik a velős csontot (Isten veletek, ti boldog Vendelinek című novellája szolgált a Szindbád-film alapjául), vagy veszik elő zsebből a bicskát, hogy kanyarítsanak egyet a hegyes erős paprikából. Legszívesebben Óbudán és a tabáni kiskocsmákban időzött, és állítólag nem szeretett az asztalnál másról beszélgetni, mint a nőkről – róluk viszont bármennyit. Ebben persze segítségére volt a Krúdy-fröccs is: 9 dl borhoz kevert 1 dl szóda. Névadója szerint mindössze annyi a víz szerepe, hogy „a bort megnevettesse”.
Nem Krúdy volt az egyetlen író, aki a 20. század elején a gasztronómiának hódolt. Karinthyról például tudjuk, hogy két étkezés között kolbászkarikákat falatozott, Móricz pedig a Tragédiában és a Kivilágos kivirradtigban is a mértéktelen evést örökítette meg. Kosztolányi vegetáriánus, vagy ahogy akkoriban mondták, „bicsérdista” volt, de azt a sokunk által megélt tapasztalatot is megírta (Omlette á la Woburn), amikor külföldön egy puccos étterembe keveredve azt sem tudjuk, mit rendeltünk, viszont joggal tartunk a számla végösszegétől.
Teknősbékaleves és pacsirtakocsonya
A Nyugat főszerkesztője, Ignotus nem adta alább egy teljes szakácskönyvnél. A Hét című hetilap felhívására 1901-ben asszonyok és főzni szerető úriemberek küldték be „kedves reczipéiket”, amelyekből aztán Ignotus – Emma asszony álnéven – szakácskönyvet állított össze. A könyv azonban sokkal több egyszerű receptgyűjteménynél: a „boldog békeidők” lenyomata, a Monarchia gasztronómiájának sokszínűségével és mára már reprodukálhatatlan receptjeivel. Mert ugye, ki az, aki nekiáll teknősbékalevest főzni, vagy pacsirtakocsonyát készíteni? Vagy hol vannak már az alvinci Katalin-napi vásárok, ahol a háziasszonyok beszerezték a vizákat? Vagy ki ismeri ma már fel, hogy a fogoly nevű madár melyik lábán ült, amíg élt? (Állítólag megsütve az az ízletesebb.) Ignotus, azaz Emma asszony természetesen saját észrevételeit is hozzátette a reczipékhez, például azt, hogy pörköltkészítés tekintetében is haladni kell a korral: „Fontos, noha a juhász nem teszi, hogy a burgonyát külön főzzük. Végre is azt sem tesszük már, hogy bográcsban főzzük, subára öntsük, s annak bőréről törüljük le kenyérrel.” Ahogy a könyv előszavában Bächer Iván (aki maga is szívesen írt ételekről) fogalmaz: „ennek a könyvnek a sokszínűsége a leginkább kápráztató; a mágnások konyhájától a móc parasztok étkeiig, a szerb paprikásoktól a zsidó finomságokig, az egész boldogult Magyarország és az egész még boldogultabb Monarchia összes népeinek, tájainak ízei, zamatai, illatai áradnak e könyvből ”.
Rántott leves = normális élet
„A normális élet az, ami az ételek között a rántott leves” – írta Hamvas Béla, aki már A bor filozófiájáról is sokat tudott mondani. „Az ember a nap bármely órájában eheti, reggelire, ebédre, vacsorára, forrón, langyosan, vagy hidegen” – folytatja az író a rántott leves erényeinek felsorolását, hozzátéve, hogy egyes asszonyok rántott levesében „a földanya íze határozottan fölismerhető”. Franciasaláta, töltött kacsa, pástétom? Mindegyik „tele van hátsó gondolattal; komplex művek, sok rétegű ételek, nem is tudják magukat egyszerre kimondani." Az egyszerűséget valló Hamvasnak úgy látszik, hiába is kínálták volna ezeket a fogásokat.
„Főzés” a lágerben
Faludy György önéletrajzi tárgyú regényében, a Pokolbéli víg napjaimban nem az étkezés, hanem annak a hiánya, az éhezés jelenik meg többször. Miután az író emigrált Franciaországba 1938-ban, nem vállalhatott munkát, így feleségével hónapokon át kukoricakásán éltek, a recski kényszermunkatáborban pedig rabtársaival együtt éhezett. Az éhség ellen úgy próbáltak védekezni, hogy irodalomról, történelemről, filozófiáról beszélgettek. Másoknak éppen az segített a túlélésben, hogy ételekről, receptekről beszélgettek. Örkény István többször is megírta a fogságban elszenvedett megpróbáltatásokat, köztük az állandó éhezést és a társakkal megosztott kenyér vagy az oldal szalonnára való emlékezés fontosságát. Mert a hadifoglyok gyakran képzeletben főztek: „egy órát, kettőt, többet is eltöltenek azzal, hogy megvitatják a szerb lecsót, az igazit, a könnyfakasztót, vagy a hájas tésztát, ahogy a Tiszaháton készítik, barackízzel. A hangulat csaknem szenvedélyessé válik, az utolsóra mindig rá kell licitálni… „Hívjátok Tóthot…” Tóth Jóska diósgyőri vasas. Miért kell ehhez a Tóth? „Mert gyönyörű szépen tudja elmondani a madártejet… ”
Természetesen kortárs íróink sem maradnak le, ha ételekről kell írni. Cserna-Szabó Andrásnak több könyve megjelent a témában (Ede a levesben, Rézi a páczban, 77 magyar pacal ), de Grecsó Krisztián is megörökítette édesanyja első süteményét, egy nem elrontott, hanem „újrafogalmazott” islert. Dragomán György szenvedélyes szakács, személyes beszámolóit olvashatjuk a közösségi médiában és a Főzőskönyvben is. A kacsarilette, a hagyományos erdélyi zakuszka vagy a tárkonyos-paradicsomos lencseleves receptje pedig garantáltan meghozza a kedvet, hogy el is készítsük ezeket a – tanúsíthatom – isteni fogásokat.
