Galamb Alex története akár egy népmese is lehetne. A nélkülöző, szegény család legkisebb gyermeke elmegy szerencsét próbálni, amely során, noha sok akadállyal is kell szembenéznie, végül elnyeri méltó jutalmát: pék lesz, majd egyetemre jár, feleségül kéri a mátkáját, születik három gyermekük, és boldogan élnek. Alex még csak 26 éves, de a saját történetével már több tucat, hozzá hasonló sorsú gyermeknek mutatta meg, hogy a szegénységből kitörni nagyon is lehetséges. Galamb Alexszel, a Sütni jó! Alapítvány alapítójával beszélgettünk.
Amikor a cigánysoron éltél, gondoltad volna, hogy egyszer ott leszel, ahol most vagy?
Abban láttam a jövőt, hogy tanulok, ezért amikor intézetbe kerültem, nem feltétlenül a gyerekekkel haverkodtam, hanem a nevelők társaságát kerestem. Mindenben tanácsot kértem a felnőttektől, és próbáltam sokat olvasni, hogy később előrébb juthassak. Valljuk be, az intézetből nem feltétlenül szakmunkásként jön ki az ember, sajnos van, aki a börtönben vagy prostituáltként végzi.
Neked viszont sikerült, pedig igen messziről indultál.
Az én történetem a miskolci cigánytelepen kezdődött. Öten vagyunk testvérek, anyukám a varrodában dolgozott, ami azért volt jó, mert ugyan szegények voltunk, ruhákra sosem volt gondunk. Apukám a vasgyári piacon volt piacos, onnan pedig a zöldség és a gyümölcs került haza. Nem voltunk rossz helyzetben, mert amikor anyámmal és a testvéreimmel boltba mentünk, megvehettük, amit megkívántunk.
Aztán amikor apukám 2005-ben meghalt, válságos helyzetbe került a családunk.
Anyám depressziós lett, leszámolt, úgyhogy már nem fizetésből, hanem családi pótlékból éltünk. A nővérem inkább elmenekült, 14 évesen férjhez ment, megnősült a 14 éves bátyám is, a húgom másik apától volt, így az öcsémmel ketten maradtunk anyámnál.
Az életeteket ez hogyan változtatta meg?
A napjaink úgy néztek ki, hogy este tízig kint lehettünk, senki sem szólt ránk, játszottunk, bújócskáztunk, meg bekopogtunk a nénik ablakán. Sajnos azt hittük, ez jó móka. Ha fürödtünk, fürödtünk, ha nem, nem. Ha mentem iskolába, ha egyáltalán mentem, akkor az osztálytársaim kicsúfoltak, mert büdös voltam, menet közben tetves is lettem, rajzórán meg kimászott a tolltartómból a csótány. Kiközösítettek, én meg egy olyan fiú voltam, aki erre agresszióval válaszolt, így még inkább kitagadtak.
És hogy ment az iskola?
A pedagógusok minden év végén átengedtek, mert látták bennem azt a cigány gyereket, aki akkor voltam, amikor még élt az apukám: ő mindig részt vett a szülői közösségi munkában, akkor még minden rendben volt körülöttem, az osztálypénz is be volt fizetve.
Utána viszont csak melegedni meg ételért jártam iskolába, meg egy kicsit elfoglalni magam.
Mégis nagy nehezen eljutottam az ötödik osztályba, de nem volt meg a tudásom. Csellengtem, nem volt, aki rám nézzen, meg tizenkét évesen azt hittem, enyém a világ.
Kiút a szegénységből
A Sütni Jó! Alapítvány azzal a céllal jött létre, hogy segítse a hátrányos helyzetű térségekben élő gyerekek jövőképének formálását és munkaerőpiacra történő integrációját. Galamb Alex a sütés örömén át és a cukrász-, valamint a pékszakma fortélyainak átadásával mutatja meg a gyerekeknek, hogy van kiút a szegénységből.
Mikor fordultál a tanulás felé?
Amikor Diósgyőrbe, a számozott utcába költöztünk egy bérházba, a játszótéren a nénik sok mindent megtanítottak nekem meg az öcsémnek. Ők mondták azt is, hogy ha nagyon szeretnék tanulni, akkor mehetnék könyvtárba. Ott új barátokra tudtunk szert tenni, meg megcsináltuk a házit, ha éppen megcsináltuk, de a legnagyobb dolog mégis az volt, hogy számítógép elé ülhettünk.
Hogyan jött, hogy te pék akarsz lenni?
Ötödikben egy osztályfőnöki órán megkérdezték tőlünk, hogy ki mi szeretne lenni. Rávágtam, hogy pék, mert úgy gondoltam, akármilyen szegény is az ember, az élesztőt, a lisztet, a sót meg tudja venni, a vizet haza lehet vinni a közkútról, sütője meg mindenkinek van.
Akkor az álom már megvolt, csak az iskolát kellett valahogy befejezned. Hogy sikerült?
Nyolcadikig nagy nehezen eljutottam, de biológia- meg matekórára nem nagyon jártam be, mert nem is értettem, és gyűlöltem is. Anyámat eközben a szürke hályogja miatt vizsgálatokra kísértem, úgyhogy még örültem is, hogy nem kell mennem suliba. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy több tantárgyból meg is buktatnak, és még el is költöztünk Hernádnémetibe, a cigánysorra. Nekem annyira elegem lett, hogy anyám szemére vetettem mindent, durván elsoroltam a sérelmeim. Ő erre azt mondta, ha nem tetszik a rendszer, el lehet menni.
Elzavart otthonról.
Hova mentél?
Miskolcra. Három napig egy kis utcában aludtam, és azon gondolkodtam, mi legyen: legyek bűnöző, menjek apám családjába, vagy inkább intézetbe egy jobb élet reményében…
És mit választottál?
Az intézetet. Pedig azt hittem, hogy bent meg fognak erőszakolni meg megvernek, ehelyett egy nagyon jó csapatra találtam. A legnagyobb meglepetés az volt, hogy volt ágyam, szekrényem, íróasztalom, szobám – sajnos 14 éves koromig az anyámmal aludtam, a szegénység ugye nagy úr.
A hangodból árad a szeretet, amikor az intézetről beszélsz.
Az életemben ez jelentette a fordulópontot. Elkezdtem szeretni iskolába járni, segítettek a tanulásban, augusztusra ki is javítottunk öt tantárgyat, és átmentem mindenből. A biológia 150 oldalas könyvét megtanultam, és nem azért, mert olyan nagy tudású vagyok, hanem azért, mert a nyári szünetben leültem tanulni a pedagógusokkal meg a Miskolci Egyetem hallgatóival és az önkéntesekkel. Mindig jutalmaztak, vittek fagyizni, színházba, moziba, a Balatonra.
Az igaz, hogy a pékszakképzőbe már úgy mentél, hogy te leszel az osztály legjobbja?
Igaz. Voltunk negyvenen, és kinevettek, aztán telt-múlt az idő, és tényleg én voltam a legjobb tanuló. A 16-17 éves fiúk buliztak, engem meg
a gabonaszerkezet felépítése, a liszttípusok és a kovászkészítés érdekelt.
Olyan jó volt, hogy nem kellett izgulnom a dolgozatok miatt, sorban írtam az ötösöket. Annyira belejöttem az iskolába, hogy 2017-ben részt vehettem a szakma kiváló tanulója versenyen, Nagykőrösön, ahová minden megyéből mehetett egy fiú. A versenyzők közül egyedül én voltam roma származású, amitől nagyon megijedtem. Az írásbeli nem volt könnyű, a szóbelivel kapcsolatban meg azt mondtam a Jóistennek:
ha az ötvenkét tétel közül kihúzom a kalácsot meg a kelt mákos tekercset, akkor megvan az ötösöm.
És kihúztad!
Tudom, hihetetlen, de igen. Az eredményhirdetésnél mondták, hogy akinek elhangzik a neve, az megkapta az emelt szintű pékbizonyítványt, 300 ezer forintot és a legnagyobb meglepetést: a 11. osztályban fél évvel hamarabb mentesül a vizsgák alól. És országos negyedik lettem, én mondtam a legjobb szóbelit. A miskolci gyermekvárosban lufival és bulival vártak, olyan boldog voltam: azért az nagy csoda, ha 150 gyerek és felnőtt azért ünnepel, mert büszke rám.
Ekkor már el is helyezkedtél a pékszakmában?
Nem, ezután még kaptam egy álláslehetőséget egy nagyáruházban, viszont a sikertől olyan nagyképű lettem, hogy mindenkinek megmondtam, mit hogy csináljon. Sajnos nem volt mellettem egy olyan ember, aki megtanítja nekem, hogyan kezeljem a helyzetet, így fél év után kirúgtak. Annyira szégyelltem magam, hogy
az intézetben nem bírtam a gyerekek szemébe nézni.
Még én mondtam nekik, hogy legyünk pékek, cukrászok, törjünk ki innen, aztán pont én bukom el. Három hónapig teljes depresszióban voltam, szó szerint: alig tisztálkodtam, nem akartam kijönni a szobából, nem akartam velük ebédelni, velük vacsorázni. Nemsokára lejárt az utógondozói mandátumom, volt kétmillió forintom, amiből kivettem Hernádnémetiben egy albérletet.
Pont oda jutottam vissza, ahonnan elindultam, csak közben ketyegett az óra, hogyha nem tudok elhelyezkedni, éhen fogok halni.
Eszembe jutott viszont az a miskolci cukrászda, ami mellett könyvtárba menet mindig elmentem. Beadtam oda a pályázatot, és mit ad isten, felvettek, ugyan először takarítónak. Egy-két hónap után viszont olyan megalázónak éreztem, hogy van egy jó szakmám, én meg a viselkedésem miatt bűnhődöm, hogy elmondtam a cukrászmestereknek, hogy egyébként milyen versenyen voltam. A szezonban már megtettek cukrászsegédnek, akinek az volt a dolga, hogy vajkrémeket, habokat készítsen a mesterek keze alá, majd beiskoláztak Budapestre cukrásznak, és beírattak egy szakgimnáziumba is, ahol leérettségiztem. A cukrászdai munkám mellett 2023-ban pék-cukrásztechnikus is lettem, első éves vagyok tanító szakon a sárospataki egyetemen, és nyáron vár rám egy cukrászszakoktatói iskola is.
Most hogyan tekintesz vissza arra a gyermek Galamb Alexre, aki a cigánysoron, késő esténként a nénik ablakán kopogtatott?
A Jóisten és az élet is megjutalmazott a nehéz gyerekkorom után. A mai napig a cigánysoron élek, és látom magam a mai gyerekekben.
Nem tudom abbahagyni ezt az egészet addig, amíg legalább egy gyereket nem szakítok ki ebből a közegből.
Nekem sikerült, bárkinek sikerülhet. Egy olyan harminc-negyven éves férfit már nem tudunk megváltoztatni, akinek a családjában már az ötödik generáció nem dolgozik, de egy gyerekkel még tudunk mit kezdeni, úgy formálhatjuk, mint egy gyurmát.
Mesélsz azokról a gyerekekről, akik az azóta az általad létrehozott alapítványnál tőled tanulnak?
Két csoportban, összesen huszonöten járnak most hozzám, de mindenkinek be kell tartania bizonyos szabályokat: be kell járni az iskolába és együttműködni a tanárokkal, illetve, amikor szabadnapos vagyok, át kell jönni sütni. A sütöde a gyerekeknek itt nemcsak ennivalót ad, hanem olyan tudást is, amivel el tudnak jutni középiskolába.
Mit szólnak ehhez a hozzád járó gyerekek szülei?
Eleinte furcsállták, nem tudták, mi a célom. Aztán megértették, hogy a gyerekek meg tudnak menteni egy családot és akár egy egész generációt is azzal, ha tanulnak. Most ott tartunk, hogy a szülőnek öröm, hogy a gyereke jó helyen van, nem csinál semmi rosszat a cigánysoron, és jobban tanul. Amíg nem jártak ide, mindenki osztályismétlő volt.
És a te anyukád mit szól hozzád?
Nagyon büszke rám. Szerencsére rendeződött a kapcsolatunk, tudni kell megbocsátani. Ő sokáig próbált keresni, de amíg intézetben voltam, azt mondtam, hagyjon békén. Nem akartam, hogy visszahúzzon a család. 2018-ban végül én vettem fel vele a kapcsolatot, sírtunk-ríttunk, amikor találkoztunk. Azóta velünk él, és mindenben segít, a három gyermekünkre is örömmel vigyáz, ha a feleségemmel kettesben szeretnénk elmenni valahova.
Ha kívánhatnál egyet, mi lenne az?
Azt, hogy ne legyen szegénység a világon, ne nélkülözzön senki.
Hogyan látod magad tíz év múlva?
Bízom benne, hogy egy iskolában fogok dolgozni. Nem fogok elmenni a hernádnémeti cigánytelepről, mert úgy érzem, akkor tudok hiteles maradni, ha itt maradok. Lesz egy pékségem, a Galamb pékség, ahol majd a tanítványaim fognak dolgozni, én meg közben azon leszek, hogy utat mutassak egy olyan világ felé, amelyben mindenki egyenlő lehet.
