Frida Kahlo úgy írta le magát, mint egy macskát, akinek kilenc élete van, s ezzel nehéz is lenne vitatkozni.
Kiskorában a járványos gyermekbénulás támadta meg, és tette rövidebbé egy életre a jobb lábát, 18 évesen pedig épphogy túlélt egy komoly buszbalesetet. Élete ezek után műtétek és fájdalmak sorozataként folytatódott, sérült a gerince, a medencéje, többször elvetélt, lábát végül amputálták. 47 évesen tüdőembólia vitte a másvilágra, mégis, ez az összetört testű nő hihetetlen belső erővel és vad életszeretettel tört magának utat kifelé. Nem véletlen, hogy annyiunk példaképe még ma is.
Pedig sem korban (1907-ben született), sem kinézetre, sem ideológiailag nem állt hozzánk nagyon közel, mégis európaiak és amerikaiak fonnak színes virágokat a hajukba, hordanak mintás mexikói népviseletet, és emelik ki sötétre a szemöldöküket. Frida Kahlo jelenség lett – pedig nem mi tettük azzá, ő már életében is az volt. Maradhatott volna a szüleivel a baleset után, amelyet hosszú hónapokig tartó felépülés követett, szégyellhette volna magát megváltozott teste miatt, ehelyett amint kapott egy tükröt az ágya fölé és egy vásznat az ágyához, elkezdte magát festeni. Talán azért, hogy megörökítse azt a törékeny, tünékeny valakit, aki épphogy visszatért a halál torkából, s azóta is elzártan él egy kórházi szobában, s akinek soha nem lehet majd gyereke. Nem tudjuk, miért, de önmaga megfestése lett az egyik legfőbb művészi eszköze, s ezáltal is vált világhírűvé.
Miért ne lehetne szép egy nő úgy, ahogy van?
Pedig Frida nagyon nem úgy nézett ki, mint a mai nőideál – sőt, az 1900-as évek ideáljától még messzebb állt. Erős, dús szemöldök keretezte a szemeit, bajusz az ajkát, lábát hosszú szoknyák és nadrágok alá rejtette, megtört testét mégsem tudta mássá tenni. De nem is akarta, inkább megfestette. Önmagát, minden szépítés és filter nélkül, önazonosan, erősen, harciasan, s ezen keresztül mesélte el az egész életét. Házasságát a 140 kilós, nála majdnem 20 évvel idősebb Diego Riverával, vetéléseit, műtéteit, álmait, magányát, fájdalmát, a megcsalatásokat.
A hibáit éppúgy hangsúlyozta, mint az erősségeit, és magasról tett rá, mit szól ehhez a világ. Ez a belső erő, magabiztosság az, ami az ikonok közé emelte. Ezért látjuk az arcképét táskákon, pénztárcákon, pólókon. Mert átsugárzik minden képén a szenvedély, az élet és önmaga szeretete, szabadságvágya, büszkesége, megalkuvást nem tűrő természetessége. Ez pedig mai szorongó, agyonfilterezett világunkban még mindig üde színfoltként hat. Pedig ha a fizikai kín nem lett volna elég, Fridát érték más hatások is: az anyja nyíltan aggódott azért, hogy megnyomorodott teste miatt nem talál majd férjet, osztálytársai pedig Falábnak csúfolták. Frida Kahlo tudta magáról, hogy néz ki, őt is gyötörték kétségek még a művészetével kapcsolatban is. De a bátorság, a tűz mindig győzedelmeskedett.
„Leszarom, hogy mit gondol a világ. Ringyónak születtem, festőnek születtem, elbaszottnak születtem. De a magam módján boldog voltam. Soha nem értetted meg, ki vagyok valójában. Én vagyok a szerelem. A gyönyör vagyok, a lényeg vagyok, idióta vagyok, alkoholista vagyok, kitartó vagyok. Vagyok; egyszerűen én vagyok.”
A poklokból a mennyekbe, majd vissza
Persze a példaképektől hajlamosak vagyunk többet várni, mint amit a valóságban nyújtani tudtak. Frida az egyik leghíresebb női festő, de közel sem volt tökéletes: valóban nem vetette meg az italt, bármikor bárkivel szembement a saját elképzelései védelmében, viszonya volt nőkkel, férfiakkal, mégis benne maradt a házasságban, ahol Rivera még a saját lánytestvérével is megcsalta. Máig rejtély, mi tetszett meg Fridának a hatalmas (úgy hívták őket, hogy az elefánt és a galamb), de neves mexikói festőben, aki egészen nyíltan csalta minden feleségét, aki önző és undok volt munka közben, de kialakult egy nagyon erős kapocs, ami egy életen át elkísérte. S ami egy egészen kicsit sem példamutató. „Két súlyos balesetet szenvedtem életemben. Az egyik a busz volt, amely összetörte a testem, a másik Diego” – mondta, s nehéz nem egyetérteni vele.
Frida Kahlo és a művészetté emelt fájdalom
Frida azonban nem szépített semmit, soha nem is akart. Sem az odaadását, sem a szeretőit, sem összetört szívét, egész házasságát végigkövethetjük a festményein keresztül. De ami a leghangsúlyosabb, az a fájdalom kifejezése. Frida Kahlót egész életében komoly kínok gyötörték, volt, hogy hetekig, hónapokig kimozdulni sem tudott az ágyából. De onnan is festett, annak ellenére és pont azért. Merész színekben adta vissza a valóságot és gazdag képzeletét, de a legszívbemarkolóbb képeiről üvölt a kínlódás (gondoljunk csak a vetéléséről készült Henry Ford Kórház című képre). De Frida ezektől sem félt: azzal, hogy művészetté emelve megmutatta a világnak, győzelmet is aratott felette.
Széppé is az tette, hogy más volt, mint az átlag, és ezt büszkén, előnyként értékelte, emelte ki (szemöldökét nemhogy szedte volna, még ki is húzta). Német–mexikói származását nem titkolni igyekezett, hanem a legszínesebben megmutatni, legyen akár Mexikóban, akár Amerikában. Amikor már felkelni sem bírt betegségei miatt, ágyon tolatta magát a kiállítása helyszínére, és az utolsó dolog, amit az emberek éreztek a láttán, a sajnálat volt.
„Nem vagyok beteg. Össze vagyok törve. De amíg festeni tudok, boldog leszek, hogy élek.”
Ha még többet szeretnél megtudni Frida életéről, stílusáról, az utókoron hagyott lenyomatáról, a Jaffa Kiadó gondozásában Arianna Davistől 2022-ben megjelent Élj merészen! Mit tanít nekünk Frida Kahlo? című könyv szórakoztató, de alapos munka, amit érdemes elolvasni.
